BUDAPEST, TE CSODÁS

Vivaldi - Four Seasons (Winter)

Nahát, szóval, megvagyok. Holnap lesz két hete, hogy újra Budapesten. Utolsó este egy remek karácsonyi koncerttel a buddhistáknál, hagyományosan a világbékéért, szerencsére szépségkirálynők nélkül.

Hétfő hajnalban egy magabiztos indulás a repülőtérre, minden időben összepakolva, jegyek megvéve, milyen jó, hogy már nem izgulok utazás előtt, a busz is csak negyedóra múlva ér ide, a francba, hol a telefonom? Mérlegeltem a pocklingtoni buszvégállomáson, hogy visszastoppoljak-e valahogy a meditációs centrumban hagyott telefonért vagy érjem-e el biztosan a repülőt? Utóbbit választottam és megjegyeztem egy újabb utazási alapszabályt, az indulás előtti utolsó pisilésnél ne rakd ki a farzsebedből a telefont. És/vagy ne hagyd a radiátoron az új -egyik fele Nap, másik fele Hold- fülbevalódat csodálva a tükörben. A buszon aztán két dologra jöttem rá, egyrészt valami történhetett az utóbbi hónapokban velem, mert a telefon ottfelejtésből nem jutottam oda két perc alatt, hogy reménytelenül szerethetetlen lúzer és rossz anya vagyok, pedig ezt általában a harmadjára bepróbált hátrafelé parkolásból is le tudom vezetni. Másrészt, hogy posta is van a világon, nem kell visszautazni a telefonomért.

Leeds-ben szóba elegyedtem jónéhány magyar sráccal, akik kint dolgoznak és hazajöttek karácsonyra, a sokféle történetben közös volt az "itt jobban megélünk, de az első év rettenetes a család nélkül"-motívum.
Ferihegyen papíron a nevemmel, nagy öleléssel és egy hústartalmú étel ígéretével vártak. Az unokaöcsém és unokahúgom "Marcsiiiii" kiáltással ugrottak a nyakamba, a kis-nagyfiam csak sokáig ölelt szokatlanul csendesen, jó volt hazaérni.

A reggeli teám melletti mókusbámulásból zavarba ejtő volt áthangolódni a pesti rakpartra dugóban ülve, a Google naptárban elfelejtett időzóna beállítás miatti egy óra késésre a találkozóimról, hogy az időközben Óbudán bevezetett parkolási övezetekben cirkálásról már ne is beszéljünk.

Furcsa ünnepek voltak most nekem, a kis-nagyfiam 21 éves lett és most először nem bújhattam mellé 9.05-kor elmesélni, hogy hogyan is volt az a bizonyos reggel. Sok év óta először nem vettem Lórinál karácsonyfát, idén a sevillai rózsa ihlette a karácsonyi csomagolást, több volt az angol jókívánság, mint a magyar.
Az igazán fontos dolgok szerencsére nem változtak, a nagy családi asztaltól senki sem hiányzott, a választott családomnál tölthettük Karácsony másnapját, az Apu halászléje és a Mama beigli-je még mindig a legfinomabb, a Fő tér gyönyörű karácsonyba öltöztetve, különösen forralt borral a kézben.

Nyolc nappal azután, hogy leszálltam a repülőről, a telefonom is megérkezett, reméljük lassacskán a lelkem is ideér.

OTTHONRÓL HAZAFELÉ

Második napja vagyok egyedül a frankfurti lakásban. Nem egy szokásos workaway-es forgatókönyv, hogy a host otthagyja a lakást segítőnek és elutazik. Fő elfoglaltságom, hogy lerakom a követ a konyhában. Nekem akkor sem tetszene a régi követ visszarakni -az Égigérő fű sárga keramitkockáira emlékeztetnek-, ha nem én lennék a szerencsés, aki küzd vele. Feltörték, többé-kevésbé letakarították a köveket, letettek egy új aljzatbetont, ami nem is egyenes és nem is követi a régi kövek cementes, töredezett, össze-vissza hátlapjait. A magasságukat szintbe hozni is, meg pontosan egymás mellé összeilleszteni is horror.

Amikor nem követ rakok, akkor rádiót hallgatok, angolul, vagy olvasok, angolul, vagy a feladott filmeket nézem, angolul, vagy telefonon beszámolok a filmről Adrian-nak, angolul. Vagy élem a német mindennapokat, vásárolok (de nem vasárnap, mert csak a biobolt van nyitva), biciklizek a városban, holnap könyvtárba megyek (szinte fillérre ugyanannyiba kerül az éves bérlet, mint Pesten, nem úgy mint a spanyoloknál, ahol ingyenes).

Az utazásom közben azt is meg akartam érezni, hogy tudnék-e, akarok-e nem Magyarországon élni. Hogy számomra mi az erősebb, a kötődéseim, amik hazahúznak vagy a taszítás, arról a Magyarországról, ahol sokszor nem kapok levegőt. Az első kérdésre már megvan a válasz, igen tudnék máshol élni. Hogy akarok-e, azt még nem tudom. Jövő héten hazamegyek pár napra, talán közelebb visz a válaszhoz.

Verocska mondta nekem egyszer -fiatalabb volt, mint én, mégis sok éve már, hogy nem jött vissza a Hegyről-, hogy barátai bárhol lehetnek az embernek. Esküszöm, nem értettem akkor. Húszéves voltam, épphogy elköltöztem a szüleimtől, nagyon szerelmes és az új életemet kezdtem. El sem tudtam képzelni, hogy a dolgok nem csak lineárisan haladhatnak. Hogy az embernek nemcsak gyerekkori barátai lehetnek, hogy a kerted talán nem abban városban van, ahol megszülettél, hogy a helyed nem találhatod egy olyan országban, amelyik nem hisz a szabadságban és a méltóságban.

A fiam nagybátyja 27 éve él az Egyesült Államokban. Senki a családból nem értette -én sem-, hogy miért nem folyamodott már réges-régen az állampolgárságért. Két hete megkapta és amikor -tőle teljesen szokatlan lelkesedéssel- megosztotta a hírt, talán megértettem, hogy miért tartott ilyen sokáig. Mert nem új állampolgárságot akart, hanem új hazát. És a régitől elválni még nagyon sok harag és sérelem esetén is fájdalmasan nehéz. Éppen azoknak a legnehezebb, akik sosem beszélnek a hazaszeretetről, csak egyszerűen érzik. Innen nézve nem sok a 27 év.
Felmerül a kérdés, hogy hol van a hazánk? Ahol megszülettünk? Ahol otthon vagyunk? Ahol hazavár az Anyukánk és Nyanyó mindig csirkemájat süt, ha meglátogatjuk? És egyáltalán a hazánkban kell-e élnünk? Talán ott van a hazánk, ahol legközelebb vagyunk önmagunkhoz.

Én még úton vagyok.