BUDAPEST, TE CSODÁS

Vivaldi - Four Seasons (Winter)

Nahát, szóval, megvagyok. Holnap lesz két hete, hogy újra Budapesten. Utolsó este egy remek karácsonyi koncerttel a buddhistáknál, hagyományosan a világbékéért, szerencsére szépségkirálynők nélkül.

Hétfő hajnalban egy magabiztos indulás a repülőtérre, minden időben összepakolva, jegyek megvéve, milyen jó, hogy már nem izgulok utazás előtt, a busz is csak negyedóra múlva ér ide, a francba, hol a telefonom? Mérlegeltem a pocklingtoni buszvégállomáson, hogy visszastoppoljak-e valahogy a meditációs centrumban hagyott telefonért vagy érjem-e el biztosan a repülőt? Utóbbit választottam és megjegyeztem egy újabb utazási alapszabályt, az indulás előtti utolsó pisilésnél ne rakd ki a farzsebedből a telefont. És/vagy ne hagyd a radiátoron az új -egyik fele Nap, másik fele Hold- fülbevalódat csodálva a tükörben. A buszon aztán két dologra jöttem rá, egyrészt valami történhetett az utóbbi hónapokban velem, mert a telefon ottfelejtésből nem jutottam oda két perc alatt, hogy reménytelenül szerethetetlen lúzer és rossz anya vagyok, pedig ezt általában a harmadjára bepróbált hátrafelé parkolásból is le tudom vezetni. Másrészt, hogy posta is van a világon, nem kell visszautazni a telefonomért.

Leeds-ben szóba elegyedtem jónéhány magyar sráccal, akik kint dolgoznak és hazajöttek karácsonyra, a sokféle történetben közös volt az "itt jobban megélünk, de az első év rettenetes a család nélkül"-motívum.
Ferihegyen papíron a nevemmel, nagy öleléssel és egy hústartalmú étel ígéretével vártak. Az unokaöcsém és unokahúgom "Marcsiiiii" kiáltással ugrottak a nyakamba, a kis-nagyfiam csak sokáig ölelt szokatlanul csendesen, jó volt hazaérni.

A reggeli teám melletti mókusbámulásból zavarba ejtő volt áthangolódni a pesti rakpartra dugóban ülve, a Google naptárban elfelejtett időzóna beállítás miatti egy óra késésre a találkozóimról, hogy az időközben Óbudán bevezetett parkolási övezetekben cirkálásról már ne is beszéljünk.

Furcsa ünnepek voltak most nekem, a kis-nagyfiam 21 éves lett és most először nem bújhattam mellé 9.05-kor elmesélni, hogy hogyan is volt az a bizonyos reggel. Sok év óta először nem vettem Lórinál karácsonyfát, idén a sevillai rózsa ihlette a karácsonyi csomagolást, több volt az angol jókívánság, mint a magyar.
Az igazán fontos dolgok szerencsére nem változtak, a nagy családi asztaltól senki sem hiányzott, a választott családomnál tölthettük Karácsony másnapját, az Apu halászléje és a Mama beigli-je még mindig a legfinomabb, a Fő tér gyönyörű karácsonyba öltöztetve, különösen forralt borral a kézben.

Nyolc nappal azután, hogy leszálltam a repülőről, a telefonom is megérkezett, reméljük lassacskán a lelkem is ideér.