BE KIND TO YOURSELF

Andrew Peterson - Be Kind to Yourself

Kelly angol-dráma szakos tanár, sokat beszélgettünk még Pocklington-ban. Mindig nevetős, aki azonnal a társaság középpontjába kerül. Egyik este arról meséltem, hogy milyen hullámvasút ez az angol nyelv nekem, néha nekikeseredek, ha nem értem, hogy atomfizika vagy sörcsapolás-e a téma az asztalnál? Tessék megjegyezni, ezt én tanítom neked, mondta: "Be kind to yourself!" (Légy kedves magadhoz!) Másokra figyelünk, odaadjuk magunkat, mikor törődünk magunkkal? Megpróbáljuk megérteni, megoldani, de meghalljuk-e a saját hangunkat?

Élnek képek bennünk, sémák. Milyen egy 21 éves fiúgyerek? Milyen egy modern nő? Milyen a karácsony a családban? Az egyik buddhista szerzetes mesélte -aki azután lett buddhista, hogy fiatal katonaként egy motorbalesetben deréktól lefelé lebénult-, hogy azért szereti a karácsonyi vacsorákat, mert mindig megingatják ugyan a belső békéjét, de alkalma van felmérni, hogy idén már jóval kevésbé dühítették fel a családtagjai, mint 10 éve.
Ezeket a képeket a neveltetésünk, a média, a tapasztalatok, a félelmeink gyúrják össze bennünk. Pár hete megálltam egy ilyen gondolat közepette, mit kéne csinálnia szerintem egy 21 éves fiúnak? Mit takar az a kép, hogy 21 éves fiú? Mit jelent nekem? Honnan jött? Hülyeség a saját gyerekemet valami sémához hasonlítgatni.
Van egy képem a modern nőről is, elintézi, tudja, megoldja. Ha félreteszem ezt a képet, akkor megengedem magamnak, hogy bizonytalan legyek, ne érdekeljenek a hírek és néha feltegyem a kezem, rebegtessem a szempillám és a megoldást másra hagyjam.
Ez a csodálatos a gyerekekben, hogy nincsenek előítéleteik, szabadon érzékelnek. A hó csakis fehér lehet? A tejbegrízbe nem szabad belezuttyintani a grízt egyben, mert csomós lesz? A karácsonyi vacsora lehet hidegkaja is vagy éppen krumplistészta? És akkor mi van? Mi így szoktuk csinálni! Mi így vagyunk boldogok. Ha elengedjük az idétlen sémáinkat és odafigyelünk arra, hogy a magunk igényei, a magunk ritmusa szerint éljünk, ne képzelt vagy valódi elvárások szerint.

Ha egy kicsit kedvesebbek vagyunk magunkhoz...

A VÖRÖS RÓZSA

"Alkalmatlan vagy a boldogtalanságra." (Zoli)

MAJKA CURTIS BLR - BELEHALOK 

Mielőtt szeptemberben az első helyre, Portugáliába elutaztam volna, az utolsó levélváltásban Owl azt írta nekem, hogy várni fog a repülőtéren, de viseljek egy vörös rózsát. Röhejesnek tartottam az ötletet, de azért az utolsó pesti napomon szereztem egy gyönyörű szatén rózsát a táskámra (meg a hajamba is, ha már ott voltam). A rózsa végigkísért az utamon, országok, táskák változtak közben. Amikor jöttem haza decemberben Magyarországra, a Leeds-i repülőtéren elvesztettem a rózsát, leszakadt. Az volt az első gondolatom, hogy bekeretezte a kalandot, véget ér az utazásom. Elhessegettem, ugyan már, ez csak egy szerencsétlen véletlen, hiszen csak pár hétre megyek haza, bejglit enni, puszikat kapni, ügyeket intézni, aztán megyek tovább.

Az elmúlt két hétben sokszor eszembe jutott, hogy nem figyeltem eléggé. Még mindig gyártok terveket, még mindig irányítani akarok. A szél pedig változik. Nem írtam a blogba, mert fogalmazgattam magamban az utolsó bejegyzést. Mert az az utazás véget ért. Egy anya hitét megpróbálja, ha a gyerekét nem látja rendben. Nem az abbahagyott egyetem, nem a dermedten várt orvosi leletek, hanem a boldogtalanság a szemében. És kiderül, hogy nem is beteg, de a tehetetlenséged nem múlik. Néhanap megtalál a magány, miért is viszed egyedül a felelősséget?

Kerestetek néhányan, mi történt, miért nem írsz? A poklaimat megosztani, ez a legnagyobb kihívás nekem, mióta itt írogatok. Nem tudom, hogy meddig maradok itt, nem tudom, hogy hova megyek tovább, egyedül-e vagy sem? A blogot az utazásomról kezdtem írni, mostantól az utamról szól. A nap végül kisüt és a vitorlákat utánaállítjuk a szélnek. Megyünk tovább, köszönöm Nektek.

PÁRHUZAMOSOK A VÉGTELENBEN...

A Kisföldalatti, a Szigeten kívüli Hajógyári sziget (a képen), a Lágymányosi híd (tudom, most Rákóczi híd, de mi a családban csak Tűzmadár hídként emlegetjük, bár nem ez a név nyert az 1995-ös névpályázaton) vörös pilonjai, a Bazilika fényfestése is felmerült az elmúlt hónapokban Budapestről beszélgetve. És persze a fürdők szinte mindig. Ezen eltűnődtem, ajánlgatom, de szégyenszemre jó pár budapesti fürdőben én sem voltam. Hogy egy kicsit javítsak a tájékozottságomon, hétfő délelőtt a Rudas fürdő előtt vártam csokievésben, félmaratonban és hosszútávú gyalogtúrákban egyaránt kiemelkedő barátnőmet. Ráérős szaunázós beszélgetés után futkostunk a hideg és a forró merülőmedence között, majd végigültük (kétszer) a nyak és hátmasszírozós vízzuhatagokat, végül felmentünk a tetőre. A medencében meleg víz, az odavezető úton és a medencén kívüli világban -8 fok. Előtted az egész város, a Duna, a hidak, hátad mögött a Gellért-hegy, mindeközben szakad a hó, a hócsillagok pár másodpercig még megmaradnak a medence szélén. Újabb boldogság recept, ha figyelmen kívül hagyod, hogy az úszómester épp egy fadarabbal veri le a jeget a medence korlátjáról.

A hótaposásra teljesen alkalmatlan csizmámban átcuppogok Pestre egy középiskolás barátnőmhöz, akivel jó néhány éve nem találkoztunk. Először is percekig röhögünk azon, hogy ő nézte az időjárás jelentést, én meg nem, de mindketten arra a döntésre jutottunk, hogy hó márpedig nem lesz, vegyünk fel magassarkú, nem vízálló lábbelit. Mentségünkre szolgáljon, a hó a BKV-t is meglepte, idén is. Sok minden történt az elmúlt az években, másfelé vitt az élet, de a fiaink majdnem egyidősek, ahogyan mi is, a beszélgetés ott folytatódik, ahol a néhai Tűzraktérben fél évtizede abbahagytuk. Az pedig meghatóan megmagyarázhatatlan, hogy kiderül ugyanaz a Zaz szám a csengőhang a telefonunkon, pedig megesküdtem volna, hogy semmi közös nincs a zenei ízlésünkben.

Másnap este van, ő kávét iszik, én forró csokit. Nincs más rajtunk kívül a kávézóban. Vitatkozunk az elkeveredett lakáskulcsáról, nagyot nevetünk, hogy csak Gladwell három típusát említi és én már tudom, hogy mit akar mondani. Beszél az autonómiáról, kérdez a boldogságról és a felnőttségről, faggatom a felelősségről. Rácsodálkozom, hogy mennyire azonos kérdéseken töri a fejét, mint én. Pedig éppen kétszer olyan idős vagyok, mint ő. Elszaladnak az órák, zárna a kávézós lány, felszállunk a villamosra, véletlenül túlmegyünk, élvezetes vele beszélgetni. Ha nem ő lenne a kis-nagyfiam, nem tudnék jobbat elképzelni.