PÁRHUZAMOSOK A VÉGTELENBEN...

A Kisföldalatti, a Szigeten kívüli Hajógyári sziget (a képen), a Lágymányosi híd (tudom, most Rákóczi híd, de mi a családban csak Tűzmadár hídként emlegetjük, bár nem ez a név nyert az 1995-ös névpályázaton) vörös pilonjai, a Bazilika fényfestése is felmerült az elmúlt hónapokban Budapestről beszélgetve. És persze a fürdők szinte mindig. Ezen eltűnődtem, ajánlgatom, de szégyenszemre jó pár budapesti fürdőben én sem voltam. Hogy egy kicsit javítsak a tájékozottságomon, hétfő délelőtt a Rudas fürdő előtt vártam csokievésben, félmaratonban és hosszútávú gyalogtúrákban egyaránt kiemelkedő barátnőmet. Ráérős szaunázós beszélgetés után futkostunk a hideg és a forró merülőmedence között, majd végigültük (kétszer) a nyak és hátmasszírozós vízzuhatagokat, végül felmentünk a tetőre. A medencében meleg víz, az odavezető úton és a medencén kívüli világban -8 fok. Előtted az egész város, a Duna, a hidak, hátad mögött a Gellért-hegy, mindeközben szakad a hó, a hócsillagok pár másodpercig még megmaradnak a medence szélén. Újabb boldogság recept, ha figyelmen kívül hagyod, hogy az úszómester épp egy fadarabbal veri le a jeget a medence korlátjáról.

A hótaposásra teljesen alkalmatlan csizmámban átcuppogok Pestre egy középiskolás barátnőmhöz, akivel jó néhány éve nem találkoztunk. Először is percekig röhögünk azon, hogy ő nézte az időjárás jelentést, én meg nem, de mindketten arra a döntésre jutottunk, hogy hó márpedig nem lesz, vegyünk fel magassarkú, nem vízálló lábbelit. Mentségünkre szolgáljon, a hó a BKV-t is meglepte, idén is. Sok minden történt az elmúlt az években, másfelé vitt az élet, de a fiaink majdnem egyidősek, ahogyan mi is, a beszélgetés ott folytatódik, ahol a néhai Tűzraktérben fél évtizede abbahagytuk. Az pedig meghatóan megmagyarázhatatlan, hogy kiderül ugyanaz a Zaz szám a csengőhang a telefonunkon, pedig megesküdtem volna, hogy semmi közös nincs a zenei ízlésünkben.

Másnap este van, ő kávét iszik, én forró csokit. Nincs más rajtunk kívül a kávézóban. Vitatkozunk az elkeveredett lakáskulcsáról, nagyot nevetünk, hogy csak Gladwell három típusát említi és én már tudom, hogy mit akar mondani. Beszél az autonómiáról, kérdez a boldogságról és a felnőttségről, faggatom a felelősségről. Rácsodálkozom, hogy mennyire azonos kérdéseken töri a fejét, mint én. Pedig éppen kétszer olyan idős vagyok, mint ő. Elszaladnak az órák, zárna a kávézós lány, felszállunk a villamosra, véletlenül túlmegyünk, élvezetes vele beszélgetni. Ha nem ő lenne a kis-nagyfiam, nem tudnék jobbat elképzelni.