PÁRHUZAMOSOK A VÉGTELENBEN...

A Kisföldalatti, a Szigeten kívüli Hajógyári sziget (a képen), a Lágymányosi híd (tudom, most Rákóczi híd, de mi a családban csak Tűzmadár hídként emlegetjük, bár nem ez a név nyert az 1995-ös névpályázaton) vörös pilonjai, a Bazilika fényfestése is felmerült az elmúlt hónapokban Budapestről beszélgetve. És persze a fürdők szinte mindig. Ezen eltűnődtem, ajánlgatom, de szégyenszemre jó pár budapesti fürdőben én sem voltam. Hogy egy kicsit javítsak a tájékozottságomon, hétfő délelőtt a Rudas fürdő előtt vártam csokievésben, félmaratonban és hosszútávú gyalogtúrákban egyaránt kiemelkedő barátnőmet. Ráérős szaunázós beszélgetés után futkostunk a hideg és a forró merülőmedence között, majd végigültük (kétszer) a nyak és hátmasszírozós vízzuhatagokat, végül felmentünk a tetőre. A medencében meleg víz, az odavezető úton és a medencén kívüli világban -8 fok. Előtted az egész város, a Duna, a hidak, hátad mögött a Gellért-hegy, mindeközben szakad a hó, a hócsillagok pár másodpercig még megmaradnak a medence szélén. Újabb boldogság recept, ha figyelmen kívül hagyod, hogy az úszómester épp egy fadarabbal veri le a jeget a medence korlátjáról.

A hótaposásra teljesen alkalmatlan csizmámban átcuppogok Pestre egy középiskolás barátnőmhöz, akivel jó néhány éve nem találkoztunk. Először is percekig röhögünk azon, hogy ő nézte az időjárás jelentést, én meg nem, de mindketten arra a döntésre jutottunk, hogy hó márpedig nem lesz, vegyünk fel magassarkú, nem vízálló lábbelit. Mentségünkre szolgáljon, a hó a BKV-t is meglepte, idén is. Sok minden történt az elmúlt az években, másfelé vitt az élet, de a fiaink majdnem egyidősek, ahogyan mi is, a beszélgetés ott folytatódik, ahol a néhai Tűzraktérben fél évtizede abbahagytuk. Az pedig meghatóan megmagyarázhatatlan, hogy kiderül ugyanaz a Zaz szám a csengőhang a telefonunkon, pedig megesküdtem volna, hogy semmi közös nincs a zenei ízlésünkben.

Másnap este van, ő kávét iszik, én forró csokit. Nincs más rajtunk kívül a kávézóban. Vitatkozunk az elkeveredett lakáskulcsáról, nagyot nevetünk, hogy csak Gladwell három típusát említi és én már tudom, hogy mit akar mondani. Beszél az autonómiáról, kérdez a boldogságról és a felnőttségről, faggatom a felelősségről. Rácsodálkozom, hogy mennyire azonos kérdéseken töri a fejét, mint én. Pedig éppen kétszer olyan idős vagyok, mint ő. Elszaladnak az órák, zárna a kávézós lány, felszállunk a villamosra, véletlenül túlmegyünk, élvezetes vele beszélgetni. Ha nem ő lenne a kis-nagyfiam, nem tudnék jobbat elképzelni.

SEMMITTEVÉS

"Carpe Diem! Seize the day, boys. Make your lives extraordinary." (John Keating /Holt költők társasága/)

The Palmer Squares - Bring The Bacon 

Úgy tűnik, a Jóisten olvassa a blogomat, ma elkeveredtem egy igazi, színes-szagos piacra. Kihagytam a jógát, mert viszonylag korán elindultam Fuengirolába, hajnali 11-kor már baktattam is lefelé a hegyről. Kaptam egyszer az Ikerlángomtól egy zenét, ami többszörösen is maga a csoda. Csak e bejegyzés írásakor derült ki számomra, hogy Ghymes, köszönet ezért és a lektorálásért is Anikó barátnőmnek. A zene és szöveg, mint az igazi szerelmesek, különbözőek, néha összefeszülnek, mégis harmóniában vannak. Talán ezért használják tangó zeneként is, amit én csak sokadik meghallgatás után tudtam elképzelni. Minden ízét viszont csak az andalúz tájakon bontja ki, ami azért is pikáns, mert egy török dal újrafeldolgozása. Megpróbáltam ma videóra venni nektek, de élvezhetetlen lett. Jobbra a hegycsúcsok, balra a tenger, eléred a kezeddel a felhőket és szól a zene. Ez a harmadik boldogság recept.

Lefényképeztem a szombati pihenőjét töltő kecskenyájat, amelyik a ház előtt szokott elvonulni. Persze így kőszáliként én is látom, hogy nem birkák, de akkor sem normális, hogy nincs szarvuk és mind egyforma barna. Lehet, hogy klónozták őket. A fényképezés már nem fért bele a magát kissé túlértékelő házőrző kutya által elfogadott viselkedési kódexbe. Ezen kicsit elvitatkoztunk a táskám közreműködésével, a héten már másodjára.
A buszmegálló közelében van egy nagy parkoló, ami eddig mindig töküres volt, most meg tele autóval, gondoltam megnézem, mi van ott. És megtaláltam a kendőmennyországgal keresztezett igazi piacot. Ennek ellenére nem voltam veszélyben, mert a tökéletesen tele bőrönd miatt vásárlási tilalom van.

Elbuszoztam Fuengirolába, ami elég feledhető helynek bizonyult, rengeteg külföldivel, méregdrága vásárlóutcával, keskeny tengerparttal. A tökéletes nagyobbacska mediterrán teret viszont megtaláltam. A kicsi terecskékben Palma de Mallorcával nem lehet versenyezni. Itt elfért egy templom, a budapesti állatkert teljes pálmaháza, egy arcnélküli szoborcsoport, pár kávézó és ezer galamb. Egyikük leszállás közben megvizsgálta a farktollaival, hogy van-e rajtam alapozó. Nem szeretem a galambokat, mióta pár éve engedtem, hogy kikeljen két galambfióka az erkélyen. Mert olyan picik és aranyosak. Azt persze nem mondták, hogy mindenféle féregszerűségeket is hoznak magukkal.

Hazafelé a szombati rajzásban megsokasodó kerékpáros fiúkon merengtem. Még egy csajt se láttam bringázni, mondjuk nekem nem hiányoznak. Emelkedőn tekerő kerékpárosgatyák, ennyi jut nekem az önkéntes száműzetésben.

BÍBOR KALAP

"Ha virágos az út, ne kérdezd, hogy hova visz." (Anatole France)

Zuboly - Másfélmillió tépés Magyarországon

Fél nyolckor cseng a telefonom, minden nap mosolyra késztet, hogy ébredéskor eszembe jut, hogy hányszor gondoltam otthon a Port Coton-ra ébredve, hogy ezt a világban bárhol nagyon fogom szeretni. Már csukott szemmel meg tudnám csinálni a reggeli szertartást, ebből csak a kutyasétáltatás zökkent ki, imádom figyelni, ahogy veszettül rohangásznak. Jess a tartózkodó, okos, Sooti a kedves, butácska. Persze, ahogy a csajokkal lenni szokott, mindenki a butácskát szereti.

Ma délután újra a tengerparton, de most négyesben. Pár napja itt van Lynne, Owl barátnője, szintén afrikai angol. Az ő beszédét sokkal jobban értem, bár gyakorolja is eleget. Nem láttam még ilyet -ideértve a kis-nagyfiamat is, pedig ő se semmi-, hogy valaki folyamatosan, megállás nélkül beszéljen. Ahogy Ford az örök klasszikus Galaxis útikalauzban kidolgozta: "az emberi lények szája összenő, ha nem járatják. Néhány hónapi megfigyelés és megfontolás eredményeképp elvetette ezt az elméletet, és újabbal állt elő. Eszerint ha az emberek nem járatják a szájukat, akkor az agyuk kezd dolgozni."
De, ne legyünk igazságtalanok Lynne-nel, végtelenül jóindulatú nő, aki rengeteget utazott és igazán kiváló történeteket mesél. Pár napos ismeretségünk alatt őszintén megkedvelem, mert bármiért -értsd bármiért- tud lelkesedni, elképesztő hőfokon.

A tengerparton úszódresszben vagyok, mint eddig is minden nap. Végtelenül kék az óceán, élesek a kontrasztok, receptre felírható boldogság. Utóbbi másik receptje -hátha érdekel valakit- a zumba, szauna, szex a jakuzziban trió. Bokáig gázolok a vízben, figyelem az embereket, lenyűgöz a fesztelenségük. Fiatalok, öregek, fehérek, feketék, vékonyak, soványak. Eltűnődöm, hogy az én fenekem kisebb lett-e attól, hogy úszódresszben flangálok itt az op art tankinim helyett. Hát én hülye vagyok, soha többé úszódresszt.

P.S.: Miért 'Bíbor kalap' a cím? - kérdezték a fiúk. Ez csak egy finom bosszú az angol nyelvű, tartalommal alig összefüggő címeken. Nem, igazából egy rövidke írásra utal, a link stílusárt én kérek elnézést, de még ez volt a legvállalhatóbb és hálás vagyok, hogy nem kell leírnom.