A következő címkéjű bejegyzések mutatása: felelősség. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: felelősség. Összes bejegyzés megjelenítése

2015. november 8., vasárnap

DUNAI OROSZLÁN

A Dunai oroszlán egy uszály neve volt, amit a napokban láttam a Majnán. Tetszik nekem, szeretnénk elérni, mert olyan bátran hangzik, de lehetetlen, nincs olyan, hogy dunai oroszlán.

Panaszkodtam itt a blogban eleget a frankfurti konyha padló újrarakásának nehézségeiről. Miközben raktam le a követ többször gondolkodtam rajta, hogy kezd ez olyan lenni,mint egy IT projekt, nincs elég erőforrásod, tartani akarod határidőt és már tudod, hogy a végeredmény nem olyan lesz, amit vártál, és a végén már csak bizakodsz, hogy a megrendelő elégedett lesz, legalábbis nem lesz csalódott. Hát az enyém csalódott lett. De, ami, az ehhez kapcsolódó -komoly asszertivitást igénylő beszélgetésnél- rosszabb, hogy én nem voltam büszke a munkámra. És talán itt a határ, itt kell a professzionalizmusnak - amelybe szerintem beletartozik, hogy időnként olyan feladatokat is meg kell oldanunk, amivel nem értünk egyet-, azt mondania, hogy fel kell állni. Hogy a nem méltó munka rosszabb, mint a befejezetlen munka. Túl sokszor gondoltam azt a bankban, hogy ehhez nem szívesen adom a nevem, többek közt ezért is jöttem el. A frankfurti konyhapadló megmutatta, hogy még mindig nem tudom a leckét, a saját munkám fontosságának tiszteletét, ami pedig része a majdani tanácsadói felelősségnek.

Az utunk a tanulás, vannak sikereink, mert valamit már megtanultunk és tudjuk alkalmazni, és vannak kudarcaink, amelyek mutatják, hogy valamit még meg kell tanulnunk. És végül talán mégis megszületik a dunai oroszlán.

Éppen leszálltunk Londonban.

2015. október 16., péntek

A SZERETET KÖZGAZDASÁGTANA

„Még egy papagájt is képzett közgazdásszá tehetünk. Mindössze két szót kell megtanulnia: 'kereslet' és 'kínálat'." (Paul Samuelson)
Szabó Balázs Bandája - Anyai termál 
Mindig csak jót akarunk. Újra és újra. Hogy a mi gyerekeinknek könnyebb legyen, mint nekünk. Több időt töltsünk velük, tartalmasan legyünk együtt, mutassunk meg mindent, amit mi nem láttunk. Külföldre visszük őket, különtanárhoz, játszóházba, pszichológushoz. Mi liberális szülők vagyunk, megértjük, megbeszéljük, rákérdezünk, megengedünk.

Nem kell megenni az utolsó falatot, mert azóta nem esszük meg a tejberizst, mióta addig nem engedte ki az osztályt az ebédlőből a tanár, amíg mi meg nem ettük az egészet. Nem baj, ha nem érsz haza pontosan, csak küldj egy sms-t legalább, mert nekünk minden nap hatra haza kellett menni, ha kicsúfoltak a többiek, ha aznap kísért haza először az a bizonyos valaki, akkor is. Megértjük, hogy iskolát akarsz váltani, mert mi sírva, fogunkat összeszorítva, önmagunkat ostorozva végigjártuk a magunkét. Hozz haza minden megmentett csirkét és egeret, mert mi egy félévet idegeskedtünk azon, hogy mikor kérdezik meg az osztálytársaink, hogy hol van a tigrisharcsa, amit hazavittünk a nyári szünetre. Mit hazudjunk, azt mégse mondhatjuk meg, hogy apu lehúzta a wc-n?

Az a kép van bennünk, ha minket is megértettek volna, ha velünk is megbeszélték volna, ha tőlünk is megkérdezték volna, ha nekünk is megengedték volna, akkor ugyanitt tartanánk, csak könnyebb lett volna. Attól tartok, hogy nem, nem tartanánk itt. Bár, lehet, hogy tényleg könnyebb lett volna.

Szabadságot és bizalmat adunk és felelősséget várunk cserébe. De, amit mi gondolunk a felelősségről, az abban a szigorban edződött, ahogy mi nőttünk fel. Abban a felelősségben nincsenek félmegoldások és kifogások.

Én Mrozek Tangójának (ha esetleg újra játsszák, ezt a rendezést nézzétek meg) az a nemzedéke vagyok, aki a rendszerváltás alatt volt középiskolás, aki petíciót írt az iskolaköppeny ellen, aki küzdött a diákönkormányzatért. És aki szülőként döbbenten tapasztalta, hogy a gyerek alternatív iskolájában nincs az Iskolatanács (egyharmada tanár, egyharmada diák, egyharmada szülő) munkája iránt semmi érdeklődés a gyerekekben. Hogy ők már dönthetnének a saját sorsukról, csak éppen fenségesen nem érdekli őket. Mert ők megkapták és nem megharcolták.

"Saját szellemi kockázatomra terjesztem ki" Kornai János elméletét, bocsássatok meg érte.
A puha költségvetési korlát a közgazdaságtan alaptanai közé emelkedett, csak pár évvel fiatalabb nálam. Úgy gondolom, hogy a gyerekeink viselkedését alapvetően befolyásolja az a várakozás, hogy súlyos baj esetén megmentjük őket. Első ránézésre ez így van rendjén, öreg barátomat idézve, a szülő dolga, hogy 20 centivel a gyerek feneke mögött tartsa a kezét, hogy elkaphassa, ha földre huppanna. De hogyan essenek fenékre, ha elkapjuk őket? Mi a súlyos baj és mi az, amit még hagynunk kéne, hogy megtapasztaljanak? Hogyan tudnának felelősséget vállalni, ha mi vállaljuk a végső felelősséget? Csak azért, mert jót akarunk.

2015. október 10., szombat

CSÖNDEK

"Mindig bízott is benne, anélkül hogy sokat gondolkozott volna fölötte, hogy valamilyen különb és rejtelmesebb megértés köti össze az egyik embert a másikkal, mint a szavak és a cselekedetek." (Ottlik Géza - Iskola a határon)
Cseh Tamás - Csönded vagyok
Nekem odahaza is a legjobb angoltanár adatott meg. (Elérhetőség a szerkesztőségben.) Bukdácsoló, szégyenlős angol mondataim berkeiben barátkoztunk össze, ahogy azt "két introvertált csinálja". Amúgy egyikünk sem introvertált szerintem. Minden, amit javasolt nekem, most az orrom alá dörgöltetik. Olvasni, filmet nézni, belemerülni. Az az igazság, hogy nekem általában könnyen mennek a dolgok, gyorsan megértem, hamar tanulok. De néha nem, vergődve vizsgáztam autóvezetésből, harmadjára mentem át a vitorlásvizsgán. És kíméletlenül nem vagyok türelmes magamhoz tanulás közben, nem tudom megbocsátani, ha nem megy azonnal, nem megy könnyedén. Hogy béna vagyok közben, esendő és nevetséges, nem vagyok ura a helyzetnek. Sokadjára kaptam a mai leckét, talán nem kellett volna ilyen messzire jönni érte. Nem az angolnemtudásról szól ez, hanem önmagam szeretetéről. Olyankor is, amikor éppen nem vagyok jó.

Egy darabig nem fogok magyarul olvasni, átállítottam a telefont és tabletet angolra. Az utolsó magyar könyv viszont megviselt. Az egyik búcsúajándékom volt, hogy valaki kedves feltöltött egy rakat könyvet e-book olvasóra, köztük volt ez is: Cecilia Ahern: Ahol a szivárvány véget ér. Csak a fülszöveget elolvasni vagy a borítót megnézni nem ér, egyik rosszabb, mint a másik. Ez egy könnyed romantikus, még happy end is van. Mégis kevésszer rázott meg ennyire egy történet, amelyben 40 évig óvja-védi a legjobb barátságát egymás között két ember, akik közben kölcsönösen szerelmesek egymásba, de jobban féltik a barátságot és a másikat, annál, hogy ezt elmondanék neki. És közben elmegy az életük. Hiszem és tudom, hogy van barátság férfi és nő között és azt is, hogy hihetetlen nagy érzelmi biztonságot ad, hogy egy barátságban mindig önmagad lehetsz, nem kell félni a bolondos párkapcsolati félreértésektől. Álltam már ennek történetnek mindkét oldalán, akart a legjobb barátom több lenni és akartam én is többet egy másik esetben. És mekkora hülyeség, azt mondjuk többet, de ez nem igaz, csak mást. Egy elképesztően vékony határvonalat átlépni. Nagyon szerencsés vagyok, mert mindkét esetben túlélte a barátság a határátlépési kísérletet. Igazán értem ezt a történetet, mégis a jótündér keresztanyámtól azt kívánnám, hogy sohase történhessen meg.

Megnevettetni, remélem néha elgondolkodtatni, kitárulkozni, írni, elhallgatni most már felelősség. Kapok visszajelzéseket és tiszta szívemből hálás vagyok érte. A születésnapi hajózáson került szóba, hogy szoktuk-e néha feltenni a kérdést, mit csinálna most a helyünkben valaki konkrét személy, aki számunkra mértékadó. Én szoktam ezen gondolkodni, mit tenne ő az én helyemben, és az "ő" az én esetemben nem a legközelebbi, de igazán kiváló barátom. Tőle kaptam tegnap  egy levelet a blogról, ahol azt írja, hogy "Rendkívül őszinték a bejegyzéseid, ha ez célod volt, sikerült." Ez nagyon sokat jelent nekem, mert az őszinteség volt a cél.

A fenti mondatnál szerettem bele az Iskola a határon-ba. Már kamaszként is hittem, és a kanyarok, csalódások és a hétköznapok sem tudják lemorzsolni rólam, hogy higgyem, létezik kapcsolat közöttünk szavak nélkül, néha találkozások nélkül, évek elteltével és még akkor is, ha azt mondjuk, soha többet nem akarlak látni. Hiszem, hogy vannak emberek, akikkel valahol mélyen össze vannak kötve a gyökereink. Hálás vagyok a barátaimnak, hogy velem vannak és azoknak is, akiket útközben megbántottam, akik már csak volt barátnak titulálnának, a lombok és árnyékaik már nem találkoznak sosem. És talán mégis inkább introvertált vagyok, de megelégszem azzal, hogy szótlanul hiszek a gyökerekben.