A SZERETET KÖZGAZDASÁGTANA

„Még egy papagájt is képzett közgazdásszá tehetünk. Mindössze két szót kell megtanulnia: 'kereslet' és 'kínálat'." (Paul Samuelson)

Szabó Balázs Bandája - Anyai termál 

Mindig csak jót akarunk. Újra és újra. Hogy a mi gyerekeinknek könnyebb legyen, mint nekünk. Több időt töltsünk velük, tartalmasan legyünk együtt, mutassunk meg mindent, amit mi nem láttunk. Külföldre visszük őket, különtanárhoz, játszóházba, pszichológushoz. Mi liberális szülők vagyunk, megértjük, megbeszéljük, rákérdezünk, megengedünk.

Nem kell megenni az utolsó falatot, mert azóta nem esszük meg a tejberizst, mióta addig nem engedte ki az osztályt az ebédlőből a tanár, amíg mi meg nem ettük az egészet. Nem baj, ha nem érsz haza pontosan, csak küldj egy sms-t legalább, mert nekünk minden nap hatra haza kellett menni, ha kicsúfoltak a többiek, ha aznap kísért haza először az a bizonyos valaki, akkor is. Megértjük, hogy iskolát akarsz váltani, mert mi sírva, fogunkat összeszorítva, önmagunkat ostorozva végigjártuk a magunkét. Hozz haza minden megmentett csirkét és egeret, mert mi egy félévet idegeskedtünk azon, hogy mikor kérdezik meg az osztálytársaink, hogy hol van a tigrisharcsa, amit hazavittünk a nyári szünetre. Mit hazudjunk, azt mégse mondhatjuk meg, hogy apu lehúzta a wc-n?

Az a kép van bennünk, ha minket is megértettek volna, ha velünk is megbeszélték volna, ha tőlünk is megkérdezték volna, ha nekünk is megengedték volna, akkor ugyanitt tartanánk, csak könnyebb lett volna. Attól tartok, hogy nem, nem tartanánk itt. Bár, lehet, hogy tényleg könnyebb lett volna.

Szabadságot és bizalmat adunk és felelősséget várunk cserébe. De, amit mi gondolunk a felelősségről, az abban a szigorban edződött, ahogy mi nőttünk fel. Abban a felelősségben nincsenek félmegoldások és kifogások.

Én Mrozek Tangójának (ha esetleg újra játsszák, ezt a rendezést nézzétek meg) az a nemzedéke vagyok, aki a rendszerváltás alatt volt középiskolás, aki petíciót írt az iskolaköppeny ellen, aki küzdött a diákönkormányzatért. És aki szülőként döbbenten tapasztalta, hogy a gyerek alternatív iskolájában nincs az Iskolatanács (egyharmada tanár, egyharmada diák, egyharmada szülő) munkája iránt semmi érdeklődés a gyerekekben. Hogy ők már dönthetnének a saját sorsukról, csak éppen fenségesen nem érdekli őket. Mert ők megkapták és nem megharcolták.

"Saját szellemi kockázatomra terjesztem ki" Kornai János elméletét, bocsássatok meg érte.
A puha költségvetési korlát a közgazdaságtan alaptanai közé emelkedett, csak pár évvel fiatalabb nálam. Úgy gondolom, hogy a gyerekeink viselkedését alapvetően befolyásolja az a várakozás, hogy súlyos baj esetén megmentjük őket. Első ránézésre ez így van rendjén, öreg barátomat idézve, a szülő dolga, hogy 20 centivel a gyerek feneke mögött tartsa a kezét, hogy elkaphassa, ha földre huppanna. De hogyan essenek fenékre, ha elkapjuk őket? Mi a súlyos baj és mi az, amit még hagynunk kéne, hogy megtapasztaljanak? Hogyan tudnának felelősséget vállalni, ha mi vállaljuk a végső felelősséget? Csak azért, mert jót akarunk.