A SZERETET KÖZGAZDASÁGTANA

„Még egy papagájt is képzett közgazdásszá tehetünk. Mindössze két szót kell megtanulnia: 'kereslet' és 'kínálat'." (Paul Samuelson)

Szabó Balázs Bandája - Anyai termál 

Mindig csak jót akarunk. Újra és újra. Hogy a mi gyerekeinknek könnyebb legyen, mint nekünk. Több időt töltsünk velük, tartalmasan legyünk együtt, mutassunk meg mindent, amit mi nem láttunk. Külföldre visszük őket, különtanárhoz, játszóházba, pszichológushoz. Mi liberális szülők vagyunk, megértjük, megbeszéljük, rákérdezünk, megengedünk.

Nem kell megenni az utolsó falatot, mert azóta nem esszük meg a tejberizst, mióta addig nem engedte ki az osztályt az ebédlőből a tanár, amíg mi meg nem ettük az egészet. Nem baj, ha nem érsz haza pontosan, csak küldj egy sms-t legalább, mert nekünk minden nap hatra haza kellett menni, ha kicsúfoltak a többiek, ha aznap kísért haza először az a bizonyos valaki, akkor is. Megértjük, hogy iskolát akarsz váltani, mert mi sírva, fogunkat összeszorítva, önmagunkat ostorozva végigjártuk a magunkét. Hozz haza minden megmentett csirkét és egeret, mert mi egy félévet idegeskedtünk azon, hogy mikor kérdezik meg az osztálytársaink, hogy hol van a tigrisharcsa, amit hazavittünk a nyári szünetre. Mit hazudjunk, azt mégse mondhatjuk meg, hogy apu lehúzta a wc-n?

Az a kép van bennünk, ha minket is megértettek volna, ha velünk is megbeszélték volna, ha tőlünk is megkérdezték volna, ha nekünk is megengedték volna, akkor ugyanitt tartanánk, csak könnyebb lett volna. Attól tartok, hogy nem, nem tartanánk itt. Bár, lehet, hogy tényleg könnyebb lett volna.

Szabadságot és bizalmat adunk és felelősséget várunk cserébe. De, amit mi gondolunk a felelősségről, az abban a szigorban edződött, ahogy mi nőttünk fel. Abban a felelősségben nincsenek félmegoldások és kifogások.

Én Mrozek Tangójának (ha esetleg újra játsszák, ezt a rendezést nézzétek meg) az a nemzedéke vagyok, aki a rendszerváltás alatt volt középiskolás, aki petíciót írt az iskolaköppeny ellen, aki küzdött a diákönkormányzatért. És aki szülőként döbbenten tapasztalta, hogy a gyerek alternatív iskolájában nincs az Iskolatanács (egyharmada tanár, egyharmada diák, egyharmada szülő) munkája iránt semmi érdeklődés a gyerekekben. Hogy ők már dönthetnének a saját sorsukról, csak éppen fenségesen nem érdekli őket. Mert ők megkapták és nem megharcolták.

"Saját szellemi kockázatomra terjesztem ki" Kornai János elméletét, bocsássatok meg érte.
A puha költségvetési korlát a közgazdaságtan alaptanai közé emelkedett, csak pár évvel fiatalabb nálam. Úgy gondolom, hogy a gyerekeink viselkedését alapvetően befolyásolja az a várakozás, hogy súlyos baj esetén megmentjük őket. Első ránézésre ez így van rendjén, öreg barátomat idézve, a szülő dolga, hogy 20 centivel a gyerek feneke mögött tartsa a kezét, hogy elkaphassa, ha földre huppanna. De hogyan essenek fenékre, ha elkapjuk őket? Mi a súlyos baj és mi az, amit még hagynunk kéne, hogy megtapasztaljanak? Hogyan tudnának felelősséget vállalni, ha mi vállaljuk a végső felelősséget? Csak azért, mert jót akarunk.

CSADORBOLT ÉS ZÖLDBANÁN

"Teremtenék ateista és hívő bolygót is, lássuk, melyik vezet szebb világra, ha hisznek bennem, vagy ha nem? Sőt, teremtenék olyat is, ahol mindenki hitvak. És teremtenék egy vegyes bolygót is, amelyben mindezeknek a bolygóknak a tulajdonságai egyszerre megjelennek. Alighanem ez bizonyulna az összes teremtményeim közül a legérdekesebbnek. Így jönne létre a Föld nevű bolygó. " (Mérő László - Az elvek csapodár természete)

Madonna - Like A Prayer

A napok csemperakással és fúgázással telnek, van időm gondolkodni. Néha azon veszem észre magam, hogy angolul. Massimo azt mondta este, vele is előfordul, pedig ő éppen takarólemezeket barkácsol a WC-ben, szóval nem a csempe tehet róla. Bár megegyeztünk, az lesz az igazi, ha angolul álmodunk. Én ma zenét hallgatva aludtam vissza reggel és zenehallgatásról, takarításról és füves cigikről álmodtam, szóval még van hova fejlődni.

Amikor Frankfurtba érkeztem, a repülőgépből kilépni csak útlevél ellenőrzés után lehetett. Az érkezési oldalon először csak néhány feketehajú, sötétszemű férfi tűnt fel virággal a kezében, aztán az asszonyok bekötött fejjel. Elmosolyodtam, milyen kedves nagy család, vajon kit jöttek köszönteni? Ahogy kiértem, akkor láttam, hogy több százan vannak, virággal a kézben. Mintha valami közel-keleti repülőtérre érkeztem volna. Szívszorító volt látni, vártak csendesen, egy másik életben, valakit a régiből.

Ez a blog az én személyes benyomásaimról szól. Nem ítéletekről, politikáról, történelemről. Csak történetekről, ahogy én láttam őket. Nem tudom, hogy dolgozni jönnek-e ide az emberek? Nekem itt, a német utcákon járkálva nem tűnnek fel koszos menekültek, hajléktalan semmirekellők. Láttam viszont csadorboltot, pontosabban csak muszlim ruhákat áruló női ruhaboltot. Több tucat indiai hangtálat a bolhapiacon egy árusnál. Feketebőrű bankárt, német gázszerelőt. Mindenféle nációt a Majna partján kacsákat etetni vagy borzalmas borokkal koccintani a piactéren.
                                                                                     

A katolikus temetőben -amely némán körülöleli a zsidó temetőt- hosszú parcellákat töltenek meg az egyforma katonasírok, mind-mind a II. világháborúból. Külön parcellában vannak az orosz katonák sírjai. Előttük a tábla emléket állít a nemzetszocializmus áldozatainak, örök figyelmeztetésül, hogy mire vezet a gyűlölet. A szavaknál sokkal többet mond ez a szobor.

Egy olasz fiú és egy magyar nő egy spanyol állampolgár lakását segít felújítani Németországban, az asztalon kolumbiai étel (bab, füstölt hús, zöld banán) van, angolul beszélünk és az amerikai popzenéről vitatkozunk. Tud-e Madonna énekelni vagy sem? Nem mentem még elég messzire, bár beszélgettem angolokkal, észak- és dél-amerikaikkal, izlandiakkal, ausztrálokkal, afrikaiakkal az előző hetekben, de valahogyan mind kötődtek Európához. Valószínűleg távolabb másképp lesz, de itt segített közös nevezőt találni a beszélgetésekben, hogy láttuk ugyanazokat a filmeket, hallgattuk ugyanazokat a zenéket és előfordul, hogy olvastuk ugyanazokat a könyveket (Kafkáról beszélgetni egy kolumbiaival Frankfurtban...). A beszélgetések mindig továbblépnek a bugyuta amerikai filmeken és a családról szólnak, szerelemről, szeretetről, gyerekekről, születésről, halálról, munkáról, karrierről, otthonokról.

Végigjártam egyszer egy pszichodráma csoportot, az első meghatározó élményem a másfél év elején az volt, hogy mennyire egyforma gondokkal küszködünk. Nagyon sokfélék voltunk ott, férfiak és nők, látók és nem látók, szegényebbek és kevésbé, értelmiségiek és két kézzel dolgozók. Nagyon különböző élethelyzetek jelentek meg, de engem elemi erővel meglepett, hogy mindannyian hogyan gyötrődünk magunkban és mennyire félünk megmutatni magunkat igazából, levenni az álarcainkat. Ilyesmit érzek most is, mindegy milyen nyelven beszélt hozzánk az anyukánk, valahogy szóba kerül a beszélgetésben. Biztos kiderül, van-e gyerekünk, mit dolgozunk. Bárkivel töltesz el pár napot, látod minek örül, miért szomorú, ha figyelsz, látod őt gyerekként. Látod gyengének, találsz benne esendőt. Azt hiszem, hogy ha vesszük a fáradtságot, hogy megismerjük a másik embert, akkor nem tudjuk igazán gyűlölni. Mindig találunk valami kicsi közöset, ha mást nem, hogy egyikőnk sem látott még soha lila karalábét, csak zöldet.

Azt hiszem elég lenne, ha egymás istenei helyett a gyerekekről beszélgetnénk. Elég lenne eltanulni a nőktől az élet misztériumának a tiszteletét, eltanulni, hogy meghatódunk bárkinek a várandósságáról hallunk, akár ismerjük, akár nem.

KÜLÖNBÉKE

Játékos kedvű, szórakozni vágyó teremtmények vagyunk mi, a világegyetem vidrái." (Richard Bach)

Simon & Garfunkel - Mrs. Robinson 

Kommunikációs vagy inkább nem kommunikációs állóháborúba érkeztem. Massimo 26 éves olasz srác, elég komoly, kicsit talán magának való, van egy állatélelmezési bachelor diplomája és még a szüleinél lakik. Adrian 61 éves, öntörvényű művészlélek, időnként elég hisztis, ezen felül kialakította azt a véleményt, hogy Massimo lusta, még gyerek, mert a 'Mama-hotel'-ben lakik, kissé élhetetlen, ezért minden dolgába bele kell szólni. Mire megjöttem, a nem beszélünk, csináljon a másik, amit akar állapotba jutottak. Ma, a negyedik közös vacsoránknál a facilitátori szerepem már a filmekről szóló vitáig juttatta a helyzetet. Nevelési céllal elmeséltem Sainsbury reklámfilmjét, szokás szerint megint nem volt netünk, hogy megmutassam nekik. Három nemzet, három generáció ül az asztalnál, nagyjából 20-20 év van köztünk. Magyar filmekről nem esett szó, kicsit szánalmas, hogy csak Gábor Zsazsa került csak szóba a bombanők színésztehetség nélkül szekcióban. Tudtátok, hogy volt egy házassága a kilencből, ami csak egy napig tartott?

Mióta elmeséltem, Adrian azóta röhög folyamatosan a darált hús vs. cracked meal sztorin, amikor őrölt borsot kértem tőle, kis híján megfulladt. Ennek tiszteletére ma 'minced meat pie'-t csinált, darált húsos pite-szerűséget, ami meglepően finom volt. Olajon meg hagymán megfuttatta a darált húst és a szeletelt sárgarépát. Dobott hozzá konzervkukoricát meg némi barnaszósz fűszert, de ezek az eredeti angol verzióban persze nincsenek benne. A tepsi aljára pakolta a húsos katyvaszt, befedte krumlipürével és aranybarnára sütötte a sütőben. Ildi 'hamburger meat' javaslatát pedig sajnos nem védte szabadalmi oltalom, ezért bekerült a Német Kereskedelmi Kamara német-angol tolmács képzésének anyagába, mint példa a kreatív nyelvi problémamegoldásra.

Frankfurt meglepett a színeivel, megérkeztem a szalonzöld Spanyolországból és igazi szivárványszín őszbe csöppentem. A külváros lehetne akár Budapesten is, az épületek elég hasonlóak, eltekintve attól, hogy itt láttam először olyat, hogy a homlokzatfelújításnál ipari textillel be van fedve még a járda is, hogy nehogy megsérüljön, koszos legyen a törmeléktől. A Majna nagyon tetszett, komótosan halad a dolgára, mindkét parton lehet sétálni, kerékpározni egészen közel a vízhez, nincs beépítve, csak parkosítva. Persze, csak ha nem fél az ember a kacsáktól és egyéb szárnyas lényektől, akik tömegesen grasszálnak a járókelők között a parton. Rengetegen kerékpároznak és még nemigen találtam olyan útszakaszt, ahol ne lett volna kerékpárút is. Belefutottam egy piacba is, szerintem az egész város ott állt borospohárral a kezében. Megkóstoltam az almabort kis almalével keverve, de hagyjuk, jobb, ha az autógyártásnál maradnak.

MEGY A GYŰRŰ VÁNDORÚTRA

"Every friend was once a stranger." (Israelmore Ayivor)

Paul Simon - You Can Call Me Al

Tom osztja a feladatokat nekem, mit kell kitakarítani és hogyan, megfeszített figyelemmel végighallgattam a bemutatóval egybekötött kiselőadást az ablakmosásról. Mondjuk, nekem még sosem jutott eszembe ablakmosó lehúzóval csempét takarítani, szóval ma is tanultam valamit. Tom főz, ő vásárol be. Tom keresi a pénzt, utal és telefonálgat szanaszét a világba. Tom tisztítja a medencét, gallyazza a bokrokat. Tina, nos ő Tina, napi 24 órában. Istenem, engem miért nem vettek fel a hercegnőképzőbe?
Tom eltanulta tőlem a délutáni árnyékban olvasást és a melegszendvicssütőjét értékelni. Rászoktam az angolok között a szendvics, saláta 'lunch'-re és valami komolyabb a 'dinner' alias 'supper' vacsorára. Itt vagy két hétig és itt hagysz valamit magadból, a lecsó receptjét, az érthetetlen zagyválást a kovászos uborkáról, a Balaton két partját, hogy a nagymamád azt mondta a tisztára törölt tányérra, hogy "Na, szép időnk lesz holnap". Visszük tovább egymás szokásait, szavait, gondolatait. Tanítjuk egymást, csereberélünk. Nem csak a gyermekeinkben élünk tovább. Nekem megadatott a kis-nagyfiam, mégis sokat tűnődöm a nyomot hagyni magunk után kérdésen. Talán csak ennyi, felelősséggel és nyitottsággal tudomással venni, hogy hatással vagyunk egymásra.