KIRÁLYLÁNY VAGY KAPITÁNY?

Az aligai kikötő wc-jében bámultam a tükörbe és patakzottak a könnyeim. A vitorlás tanfolyam talán negyedik napja volt. A Kapitány, aki aznap az oktató volt, ma is emlékszik rá. A tanítványra, aki sírva dühöng magára, mert néhány nap tanulás után még nem engedelmeskednek a kötelek, nem tud halzolni és nem érzi a hajó csúszását. Ami teljesen normális, a szerencsésebbek beleszületnek a hajózásba és azóta láttam már sok kikötőben, hogy a drága hajók mellé sem csomagolnak vitorlázás tudást buborékfóliában.
Még csak nem is különösebben akartam vitorlás jogosítványt. Valamikor útközben beleszerettem a vitorlázásba, de nem akartam úgy elmenni hajózni ismeretlenekkel, hogy nem látom át, hogy mi történik, nem akartam kiszolgáltatott lenni. Talán a kelleténél jobban belém égett az Apukám tanítása: "Soha ne függj senkitől!".
Álltam a tükör előtt és azon gondolkodtam, hogy vagy maradéktalanul elfogadom, hogy más dönt és én nem értek hozzá vagy megtanulom ezt az egész francos hajózást. (Az nem merült fel, hogy nem hajózok többet.) Dönteni kellett, elfogadom, hogy nem irányítok vagy visszamegyek és folytatom. Királylány vagyok-e vagy kapitány? Egyáltalán nem örültem neki, de még a könnyek között sem egy királylányt láttam. Visszamentem.

A Kapitánynak sokkal tartozom, akkor is, azóta is érti valahogyan ezt. Ismeri az embereket is, nem csak a vizeket és a szeleket. Pár hónapja a Földközi-tengeren belekerültünk egy trombával (forgószél által okozott víztölcsér, a "miénket" lásd balra) fűszerezett viharba, egy hajóval, amin ő volt a kapitány. Szívdobogtatóan félelmetes volt. Miután épségben megúsztuk, mi is, a hajó is, elég sokat beszélgettünk róla, mi volt a legrosszabb, mitől féltünk. Én akkor még nem értettem, hogy miért nem féltem igazán, pedig igazán kiszolgáltatottak voltunk és mióta ismerem, akkor egyszer hallottam káromkodni a Kapitányt. Hetekkel később állt össze bennem, hogy én megtettem, amit tudtam, egy olyan hajón voltam a fiammal, amit az általam ismert legjobb kapitány irányít, a többi már a tengeren, a viharon, vagy -ha úgy tetszik- a sorson múlik.

Persze, hogy nem ilyen kétpólusú, királylány vagy kapitány, bennem van mindkettő és köztük sok-sok átmenet. Képes vagyok átadni az irányítást, ha elfogadom a másikat vezetőnek, ha egyértelmű, hogy ő a kompetens. Én nem voltam egy vezér gyerekkoromban, annál sokkal szégyenlősebb és magamnak valóbb vagyok. Rengeteg tanulnivalóm van azzal kapcsolatban, hogy fel tudjam vállalni, mikor kell vezetőnek lennem? Hogyan és főleg meddig kell csapattagként követnem valakit, akivel nem értek egyet? Mit kell tennem az egyet nem értésemmel vagy éppen azzal, ha úgy érzem, én jobban vezetnék? Meddig kell próbálkozni a változtatással? Hogyan kell észrevennem, hogy nem tudok változtatni? És hogyan kell örömmel és teljesen elfogadni a változtathatatlant?

Itt a világ végén, az elfogadásról szólt az e heti, keddi buddhista tanítás.