JÉGHIDEG SZEGEK

Nem kezdődött jól. A 2,5 órásra tervezett vonatozást sikerült olyan vonaton elkövetni, ami a York-Edinburgh távot 4,5 óra alatt tette meg és eleve 25 perccel később indult a menetrendhez képest. Két órával később érkeztem, mint jeleztem, de Paulina, a tulajdonos nagyon kedvesen fogadott és felajánlotta, hogy visszavisz a belvárosba autóval. Gondoltam fényképezni már úgyis sötét van, minek bajlódni a táskával, megyek minden cucc nélkül, csak pénzt és telefont viszek. A minden cucc nélkül azt jelenti, hogy esőkabátot sem vittem. Ez stratégiai hiba Edinburgh-ban. Tíz perccel az autóból kiszállás után vettem egy ernyőt, de addigra már belülről is vizes volt a pehelykabátom. És két napig úgy is maradt.

Lehet, hogy Edinburgh az egyetlen város, amit szakadó jéghideg esőben és sötétben is meg lehet szeretni. Úgy alakult, hogy nem bombázták szét a II. világháborúban, mesebeliek a belvárosban az épületek. Minden üzlet skótkockás, kelta ezüstékszeres, sárkányos, vagy legalább a skót duda szól bent (amit igen fantáziátlanul 'bagpipe'-nak hívnak). Ha whisky-t innátok, rengeteg bolt van, a háziasszonyom a Dalwhinnie-t ajánlotta. Meséltem neki, hogy nem igazán szeretem a whisky-t, mert egyszer egy fogfájás miatt azzal itattak és összekötötte az agyam a whisky-t a fogfájással. Jót nevetett, mert őt meg gyerekkorában minden betegség ellen vízzel és mézzel kevert whisky-vel itatták, ezért ő sem igazán szereti.

Maradtam inkább 5,68 dl (más néven egy pint) ír alma cidernél, valamivel el kellett mulasztani a fish and chips, különösen a mellé adott zöldborsó-püré emlékét. Hatalmasat aludtam a franciaágyban, ehhez jó ideje nem volt szerencsém. És reggel hétkor várt egy igazi angol reggeli, kávé, narancslé és sok-sok kedves szó a háziasszonytól. Rájöttem én skót dialektusban hallom az angol nyelvet, itt mindenkit tökéletesen értettem, kivéve persze az üveg mögött motyogó buszvezetőt.
Vasárnap reggel -persze, szakadó esőben- kibuszoztam a kikötőbe, hogy megnézzem a Britanniát. Lehet, hogy én vagyok a földkerekségen az egyetlen, aki szerint egy hajó kívülről érdekesebb, mint a habos-aranyszegélyes szalonjai belülről, de azért azt mégis túlzásnak találom, hogy egy komplett bevásárlóközpontot építettek elé, hogy nehogy le tudjam fényképezni Őfelsége, az angol királynő yachtját.

Csalódottságomat város-panoráma fotózással terveztem orvosolni, így aztán felmásztam a Nelson-emlékműhöz és ott a folyamatos eső átváltott egy szélviharral násztáncot járó jéghideg zivatarba, megihletett, Pilinszky Négysorosát mantráztam kínomban. A bugyimig tocsogtam a vízben, ami tekintve a két réteg ruhát plusz pehelykabátot és a 2 Celsius fokot, megrázó teljesítmény. Hálásan követtem a telefonom térkép alkalmazásán a lehető legrövidebb utat, amely stílszerűen a jéghideg égből vezetett a pályaudvart jelentő földre. Jellemző, hogy Jákob-lajtorjáján én lefelé megyek.
A hazafelé vonatozást hideg dunsztban töltöttem, de a 2,5 óra és a Newcastle-i rögbicsapat felszállása sem volt elegendő a száradáshoz.

Angliában azt szeretem a legjobban, hogy élesek a váltások, nem lehet unatkozni. A dombon megfagyás után egy órával (és a York-ból hazavacogás előtt egy órával) tökéletes, teljes szivárványt láttam az óceán fölött. Ezt a bolygót boldogságra teremtették.