PIPACSOK

Leszálltunk a Heathrow-n és rövid kérdezősködés után kiderült, hogy a kinézett buszom túl későn érne York-ba, ezért a busztársaság alkalmazottja inkább a vonatot ajánlotta, megnézte nekem a menetrendet és elküldött a King's Cross-ra. Olyan drága volt az egyszeri metrójegy, hogy visszamentem megkérdezni, nem napijegyet adtak-e? Ácsorogtam a Picadilly metrón és figyeltem az állomások neveit, amiket eddig csak a filmeken láttam.
Adtak egy vonatjegyet Yorkba, megint dobtam egy hátast az ártól, a kétórás vonatút majdnem 100 fontba került. Kérdezem, mikor indul a vonat, a válasz unott hangon: 10.30-kor, ekkor 10.26 volt. A vonat a 0. vágányról indult, a pályaudvar másik feléből. Szóval volt egy nagy futás, ismét hálát adtam a négykerekű bőrönd és a nem ragyogó vörös bőr, de hátizsákként is hordható fekete oldaltáska választásáért. Felcihelődtem az utolsó ajtón és a vonat elindult. Végigvonultam vagy három első osztályú kocsin meg a büfékocsin és próbáltam rájönni, hogy helyre szóló jegyem van-e? Ráeszméltem, hogy percek óta a bankkártya bizonylatot silabizálom és nem a vonatjegyet, de így sem lettem okosabb. Egy kedves utas elmagyarázta, hogy az én jegyemmel bárhová ülhetek, amelyik ülésre nincs kitűzve egy Reserved (Foglalt) kártyácska. Elfészkeltem magam, megittam a repülőről elhozott narancslét és felfedeztem, hogy hosszas keresgélés után sikerült a megváltozott képességűeknek fenntartott helyre leülnöm.

Adrian utolsó este meglepetésként feldíszítette égő gyertyákkal a fürdőszobát, bekészítette hajnalra a kávémat. Aludt, amikor eljöttem a lakásból, és már negyedórája ácsorogtam a villamos megállóban, amikor egyszer csak látom, hogy kocog felém a pizsamára felkapott kabátban és búcsúzásképp kezembe nyom egy borítékot. Ezt a levelet olvasgattam a vonaton és jó érzés volt, hogy a konyhakő konfliktus ellenére egy igazi barátság született.

York-ban éppen láttam elmenni a buszom és a következő majdnem két óra múlva jött, úgyhogy amennyire a bőrönd ősellenség kockakövek engedték, sétáltam egyet. Elképesztően gyönyörű hely, rengeteg kocsmával. Ide még visszajövök.

Mivel egy buddhista meditációs centrumba tartok, ahol öt hétig vega koszt lesz, gondoltam még eszek egy igazi húsos pitét utoljára. Remek döntésnek bizonyult, mert egy darabig nem fogok vágyni olyasmire, amit ebben az országban húsnak neveznek.

A buszmegállóban ácsorogva megkérdeztem egy hölgytől, hogy miért viselnek sokan egy piros virág-szerű kitűzőt, és elmagyarázta, hogy azok a Megemlékezés-napi pipacsok. November 11-n 11 órakor kétperces csenddel emlékeznek a háborús konfliktusok áldozataira. A busz végül megérkezett, igazi emeletes angol busz, úgyhogy fentről csodálkoztam rá, hogy mennyire tetszik nekem a táj és értetlenkedtem, hogy miért nem megy már vissza mindenki a rendes sávjába.

Letett a busz egy bekötő útnál, kb. 800 méter csendes esőben való bőröndvonszolás után megérkeztem. Gyönyörű a környék és csodálatos az épület, bár kicsit fura egy XVII. századi angol épületben a buddhista szobrokat látni.

A vacsoránál találkoztam pár angollal, két spanyol önkéntes fiúval és két környékbeli segítővel, akik valami olyan akcentussal beszélnek angolul, hogy arra is nehezen jöttem rá, hogy angolul beszélnek. Úgy hangzik, mintha egy papírra hosszasan írnál grafitceruzával és aztán az egészet átsatíroznád.

Őszintén szólva, nagyon féltem tőle, de kétségtelenül van egy nagy előnye Angliában beszélgetni az emberekkel. Ami a nyelvet illeti, most már csak én lehetek a hülye.