SZAKADÁR BUDDHISTÁK KÖZÖTT

Kicsit nehezen hangolódok erre a bejegyzésre -pedig már napok óta tervezgetem- mert az olasz fiú, Gianluigi olaszul tanít két angol lányt, akik olyan lelkesen élik bele magukat az olasz temperamentumba, repkednek a "ciao bella"-k, hogy visszhangzik a nappali a röhögésünktől.

A közösség, ahol vagyok a Kadampa buddhista tradíciót követi, aminek az alapítója Geshe Kelsang Gyatso. Ő és a 14. dalai láma egy helyen tanultak, egy darabig együtt is dolgoztak, majd valamilyen ok miatt Geshe Kelsang Gyatso tanításait többé nem fogadta el a dalai láma és ő új irányzatot indított. Az itteniek azt mondják, hogy a viselkedésükkel, az életükkel bizonyítják, hogy méltó buddhisták.

A nap számomra  egy emlékezetesen gyönyörű meditációs megtapasztalással és mindenkinek, aki észrevette, varázslatos éggel kezdődött.

Három meditációs terem van, a legnagyobb a 'Main Meditation Room', itt szokták tartani a nagyközönségnek a meditációs kurzusokat, 4-5 héten keresztül, heti egy alkalommal kb. másfél órás meditációs és életvezetési tanítás, buddhista szemléletben. Ha valamihez hasonlítani akarnám, Pálferi  atya estjei jutnak eszembe. Szerencsémre, pont úgy jött ki, hogy abban az öt hétben, amíg itt vagyok, egy teljes kurzust végig tudok hallgatni. Angol szövegértés gyakorlásnak sem utolsó, de sokkal több annál. A ház vallási vezetője tartja, aki általában velünk eszik, sokszor össze lehet vele futni és tovább beszélgetni az ott elhangzottakról.

A földszinten van még a 'Protector's Room', amely jóval kisebb és itt szokták tartani a mindennapos buddhista szertartást, 'Wishfulfilling Jewel'-t ami kb. egyórás, szinte végig éneklős és persze meditációt is magában foglaló imádság.
A harmadik, az alakja miatt 'Bow Room'-nak nevezett (bow: görbe) pedig itt van az első emeleten, közvetlenül a női hálóterem mellett, ami igen nagy áldás, mert itt vannak a reggeli meditációk.

A mai munkánk a három meditációs terem kitakarítása volt. Nagyon izgalmas, hogy a Buddha képek alatti szekrényekben mi mindent lehet találni, mintha egy régi padláson kutatnál.

Sikerült tovább színeznem a családi örökséget, amikor a párttitkár apám lányaként buddhista imatermet porszívóztam, az [apukám] anyukája katolikus miseruhákat varrt. A sok kép közül, ami ma készült, betettem ide azt az igazán szokatlant, amikor Fran és Gianluigi (akik amúgy még sosem vasaltak) a 'Main Meditation Room'-ban vasalják a meditációs párnák huzatjait, mondtam, hogy küldjék el az Anyukájuknak, biztosan örülni fog.

A termekben ismétlődő motívum hét tál, amelyek vízzel vannak töltve. A buddhista tradíció szerint hét felajánlást, ajándékot jelképeznek. Az ivóvizet, a fürdővizet, virágokat, füstölőket, fényt, illatot és ételt. A tálak jeles napokon valóban tartalmazzák ezeket (ételként csokit!), de legtöbbször víz van bennük. Hetente cserélik a vizet és kitisztítják a tálakat. Ma ezt a 'Protector's Room'-ban én csináltam, ezért én találtam ki és mondtam el magamban a mentális ajánlást ('dedication'), hogy milyen szándékkal tesszük a felajánlást.

Délután négykor elindultam teliholdat fényképezni. A tervezés odáig tartott, hogy a vasárnap délután felfedezett úton továbbmegyek a keletre fekvő domb tetejére. Az már nem jutott eszembe, hogy fejlámpát, telefont, térképet is vigyek, és az sem, hogy a Hold az égen előbb-utóbb sötétséget jelent és nem csak a fejemben. Talán nem mondtam még, de naponta többször esik az eső, szinte minden nap. Ettől utolérhetetlenül szép az ég és reménytelenül sok a sár. A rövidebb út rossz helyre vezetett, így aztán a telihold által rajzolt árnyékomat követve hazadagonyáztam a hosszabbon. Ráadásul a képek sem igazán sikerültek, egyet azért ideteszek egy tökéletes nap emlékére.

ÚTKÖZBEN

"Take only memories, leave only footprints." (Chief Seattle)

Matisyahu - Sunshine

Hatkor kelek, Hold továbbra is sztrájkol, Owl kivisz a buszhoz. Még a pályaudvar melletti kispiszkosban bedobott kávéval (itt is csodajó a kávé) együtt is túl korán érek oda. Miután rájövök, hogy a busz arról a pályaudvarról indul, ahol megvettem a jegyet, nem a mellette lévőről (minek építenek két buszpályaudvart közvetlenül egymás mellé?), csak ücsörgök. Mellém ücsörög egy hátizsákos, fekete bőr svájcisapkás fiatal srác, mivel már vagy húsz perce késik a busz és rajtunk kívül ez senkit nem zavar, elkezdünk beszélgetni. A harmadik kérdésnél kiderül, hogy Barcelonából való, innentől aztán igazán nagy a barátság.

Sevilláig van meg a jegyem, hogy hogyan tovább még nem tudom, csak annyit, hogy Malaga környékére kell eljutnom. A buszon alszom, nem nagyon van levegő, van ugyan légkondi, de azt pihentetik. Felébredek, amikor megállunk, katalán barátom hosszasan magyaráz, azt veszem ki, hogy a portugál-spanyol határon vagyunk, innentől már csak egyenesen keletre megyünk Sevillába. Azt mondja 15-20 percet fogunk állni, nyugodtan leszállhatok egy kicsit. "Welcome to Spain" fejezi be széles mosollyal. Az övtáskámon kívül minden cuccom fent hagyom a buszon és próbálom kiverni a fejemből az "Utas és holdvilágot", nem fogok lemaradni. Elviharzok a női WC-hez, hatalmas sor, ez még nem meglepő, minden nyilvános helyen így van. Nem értem, hogy ez az építészeknek miért nem tűnt még fel? A meglepő az, hogy az egy szem fogyatékos WC-hez áll a sor, mert a teljes női blokkot rejtő ajtóban egy ingerült takarítónő magyaráz, hogy ő csak párhuzamosan tud kitakarítani 8 női WC-t. Welcome to Spain. De, hogy lássuk, hogy segítőkész, bedörömböl a fogyatékos WC-be, ahonnan hamarosan elrévedő mosollyal távozik egy férfi. 12 nő, 15 perc, latolgatom az esélyeket. Megjelenik a katalán fiú is, térül-fordul a férfi WC-ből, mondom neki, itt ne hagyjanak, azt válaszolja, menjek be inkább a fiúkhoz. A fele fal piszoár, nem tudom lehántani a neveltetésem.

Visszaérek időben, új barátom a busz körül kószál, láthatóan nagyon töri valamin a fejét. Aztán odajön és kiböki, hogy mehetnénk egy darabig közös blabla autóval. Mellém ül a buszon, letöltjük a BlaBlaCar app-ot, osztunk, szorzunk. Akármilyen kedvesen győzköd engem, Cadiz-ba megy, Sevillától délnyugatra kb. 100 km-re, én meg délkeletre 200-ra. Se Cadizból, se Sevillából nem találok autót, marad a hagyományos módszer. Sevillában a buszpályudvaron tölti még egy kicsit a mobilját a power bankomról, míg beteszem a bőröndöt a csomagmegőrzőbe. Nagy öleléssel búcsúzunk, megyek buszjegyet venni Malagába, miután megnézem, hogy fél órányit kéne gyalogolni a vonat pályaudvarig.

A buszjegy vásárlásnál rájövök, hogy itt egy órával később van, mint Portugáliában, a busz indulásig már csak 40 percem van. Kicsit kimegyek a környékre pár fotót lőni, veszek egy zsemlét meg egy kólát. Ma még semmit nem ettem. Malagaban átgurulok a bölcsen a buszpályudvar mellé épített vonat pályudvarra. Örömmel konstatálom, hogy itt is a Barcelonából már ismert R.E.N.F.E. jár. Egy kedves vasutas srác megszakérti nekem a spanyol nyelvű jegy automatát. Odajön a kollégája, láthatóan rólam beszélnek, láthatóan nem értem. Kedvesen elköszönnek, az amor szót én is megértem. 

A kiejthetetlen Fuengirola a végállomás, nagy baj már nem történhet. Útközben az új házigazdáimmal chat-elek, várnak a pályaudvarnál. 

Hamar megtaláljuk egymást, hazafelé kérdezik, éhes vagyok-e. Hú, rettenetesen. Gyors bevásárlás, erre a válaszra nem számítottak. Megérkezünk a legszebb fekvésű házhoz, amit valaha láttam. Omlett, vörösbor a teraszon, csodálom a tengert. Welcome to Spain. Megérkeztem.

HOLDTALANUL

"Life begins at the end of your comfort zone." (Neale Donald Walsch)

KONGOS - Come with Me Now

Otthon, amikor rám tört a félelem, hogyan is lesz ott a nagy idegenben barátok nélkül, család nélkül,  megszokások nélkül, azzal vigasztaltam magam, hogy a Hold ott lesz. Egyszer egy exem mondta valakinek telefonon, aki pár kilométerre volt tőlünk, hogy "ugyanazt a felhőt nézzük, míg beszélünk". Én meg azt gondoltam, hogy ugyanazt a Holdat fogom nézni, mint a fiam és az elmossa a rossz perceket. Ma jöttem csak rá, hogy mi olyan furcsa itt, már azon kívül, hogy egyetlen árva szót beszélek portugálul (odrigada). Nincs Hold. Pontosabban, Anyukám ma azt mondta, hogy még megvan, tehát csak nem látszik, se korán, se későn, semmikor. Amikor kérdeztem a házigazdát, hogy mi vagyunk-e túl délen, túl magasan, túl ittasan, azt válaszolta, bezzeg, ha láttam volna a Szuperholdat augusztus 29-n. Ami azt illeti, láttam aznap a Szeremley-teraszról egy tökéletes teliholdat tükröződni a Balaton vízén a legjobb barátaimmal, egy tökéletes születésnapi vacsora mellett, úgyhogy nem panaszkodom.