SZILÁNKOK

Cseh Tamás - Horváthország

Onnan jutott eszembe ez a dal, hogy Anyukám kötött nekem karácsonyra egy gyönyörűséges mentazöld stólát, ami az elmúlt pár napban az eredeti funkcióján kívül volt már derékmelegítő, takaró, párna, időnként az unokahúgom királynői uszálya. Akik jól ismernek engem, elkezdenek aggódni, ha Cseh Tamást hallgatok huzamosabban, általában olyankor valami érzelmi válsághelyzet van. Most nincs.

A karácsonyi ajándékoknál már csak egy dolgot vártam jobban, mikor hazaindultam. A hét végén volt egy önismereti csoport, ami az illeszkedő és az inspiratív én kettősségével foglalkozott és az az ember tartotta, akit lelkem legmélyéből tisztelek. Amikor először olvastam az invitálást, biztos voltam benne és még most újraolvasva is úgy tűnik, hogy az én elmúlt hónapokban boncolgatott kérdéseimmel nagyon rímelt a csoport témája. Nyitott szívvel érkeztem és egy-két óra múltán mégis azon vettem észre magam, hogy bezárultam és egyáltalán nem értem, hogy mit is keresek én egy ilyen csoportban. Szédelegtem az érzéstől, hogy nincsenek külső válaszok, nincs rövidebb út. Mérő Laci szokta volt mondani, hogy az iskolájukban a felvételin csodavárásra és intelligenciahiányra szűrnek. Kívülről várjuk a csodát, pedig bennünk van, csak ijesztően kacskaringós az út. Nehezen fogadom el.

Az első hétnek volt egy másik keserédes élménye is. Régi rajongója vagyok a Momentán Társulatnak, improvizációs színházat csinálnak, remekül, viccesen, okosan, odamondogatósan. Ezen az előadáson a főhős Kupa Mihály volt. Rég nem láttam őt, egyébként is az elmúlt hónapokban a magyar közéletet szinte teljesen kizártam. Sokkoló volt nagy dózisban a szakember értetlensége az ország helyzetével kapcsolatosan, úgy éreztem, hogy a Momentánosoknak is időnként nehéz volt a feladat, hogy igazán nevetni tudjon a közönség.

Ma turistáskodtam egy kicsit Budapesten. Élveztem a napfényt, fényképezőgéppel a nyakamban.
Találgattam a Nemzeti Színház körül, hogy minden színész-szobrot felismerek-e? Belefeledkeztem a fény-árnyék csapdákba az épületen. Megnéztem végre a Bálnát, elszörnyedtem a wc-k állapotán, értetlenkedtem a félig belakott épületen, dühöngtem a gyönyörű dunai panorámát elcsúfító piszkos üvegtáblákon. Elbúcsúztattam a 15 év után bezáró kedves kávézónkat, az Alibit és egy másik isteni kávé felett fejeztem be a sétát, amit a Kredenc bistroban a kis-nagyfiam készített.

MÁSODIK ESÉLY

A mesésen alliteráló Marbella-Malaga-Madrid buszjáraton üldögélek. A búcsúzás most is esős lett, a pályaudvarra is korán értem ki, de a változatosság kedvéért ez a kávé épphogycsak vállalható volt. Azon tűnődöm fölötte, hogy a lényegre  törekvő életfilozófiám, csak kávé és net legyen, egész jól használható kávézó név lehetne: Coffe&WiFi, semmi sallang. A baromi kényelmetlen buszon kiegészítem, kávé, wifi és ágy, és én már elvagyok. Na jó, még az e-book olvasó. A Kindle lenne az az egy könyv, amit a lakatlan szigetre magammal vinnék. Meg persze egy napelemes töltő. De ha tényleg egyetlen könyv lehetne csak rajta, azt hiszem az az Iskola a határon lenne. Évek telnek, könyvek jönnek, de ez nem változik bennem.

Aztán Madridban rájövök, hogy megint nincs netem, a spanyol kártyára már nem akartam rátölteni, a magyar hetijegy meg nem működik, isten tudja miért. Körözök a buszpályaudvaron, kénytelen vagyok feltalálni magam a valóságban, mert nincs virtuális segítség. Elkérem egy turista fiútól a térképét, látva a tanácstalanságomat, irányba fordítja és megmutatja hol vagyunk. És ismét Madrid, ismét vonszolom az Atochán felfelé a bőröndöt, mint júliusban. Annyival jobb a helyzet, mint akkor, hogy nincs 46 fok és nem törik ki a bőrönd kereke. 

Az újságárus és néhány járókelő bevonásával megtalálom a panziót, ahol a háziasszony csak spanyolul beszél. Ez nem lenne nagy baj, ha nem lenne egy vállalásom, hogy egy közeli textilboltból viszek Frankurtba szövetet. Amire a pénzt a háziasszonynak átutalta Adrian, megbeszélte vele, hogy jöjjön el velem. nekem meg egy fénykép van a telefonomon. És kezdetét veszi egy burleszk filmbe illő jelenet, ahogy "megbeszéljük", hogy mikor megyünk ki a boltba és milyen anyagot veszünk. Én angolul beszélek, Mrs. Nieta spanyolul, nincs metszet. Feladom, elmegyek egyedül az anyagboltba, kézzel-lábbal a fénykép alapján megtalálom a szövetet, de Adrian csak annyit mondott, hogy ugyanabból, amiből ő szürkét vett (ez a kép van a telefonon) vegyek fehéret és persze, hogy van hófehér meg törtfehér. Lefényképezem és elmegyek megnézni a házi feladatul kapott egyik múzeumot.  

Madrid kap egy piros pontot a CaixaForum és az ő főlépcsője miatt, nem voltam még New York-ban, nem tudom megmondani, hogy mennyire hasonlít a Guggenheim Museum-ban lévő testvérére. Engem lenyűgöz, most nagyon szeretnék méltóképpen tudni fényképezni. A másik gyönyörűség a csupa növényekkel bevont fal, amit egy francia botanikus, Patrick Blanc tervezett. 

Eszem egy gyorsan felejtésre szoruló vacsorát, az étterem wifijéről elküldöm a képeket Adrian-nak és visszasétálok a panzióba. Megkezdődik a burleszk második felvonása. Mrs. Nieta ellentmondást nem tűrve, folyamatosan pergő nyelvvel elrángat az anyagboltba. Próbálom elmagyarázni, hogy hófehér meg törtfehér és, hogy Adrian még nem válaszolt, valószínűleg nincs netközelben. A boltban teljes káoszt okozunk, én mondom a magamét angolul, a végén már dühömben magyarul, ezek állnak velem szemben hárman és spanyolul kántálnak. Felhívom mobilon Adriant Frankfurtban, mire elmagyarázom, hogy mi van, megszakad. Végre találnak egy eladót, aki annyit beszél angolul, hogy fáradtan elmondom neki, holnap visszajövünk, zárjanak be végre. A humorérzékem újraélesztésre szorul, amikor végre WhatsApp-on elérem Adriant és azt mondja, vegyem azt a fehéret, ami nekem jobban tetszik.
Képek >>

ÚTKÖZBEN

"Take only memories, leave only footprints." (Chief Seattle)

Matisyahu - Sunshine

Hatkor kelek, Hold továbbra is sztrájkol, Owl kivisz a buszhoz. Még a pályaudvar melletti kispiszkosban bedobott kávéval (itt is csodajó a kávé) együtt is túl korán érek oda. Miután rájövök, hogy a busz arról a pályaudvarról indul, ahol megvettem a jegyet, nem a mellette lévőről (minek építenek két buszpályaudvart közvetlenül egymás mellé?), csak ücsörgök. Mellém ücsörög egy hátizsákos, fekete bőr svájcisapkás fiatal srác, mivel már vagy húsz perce késik a busz és rajtunk kívül ez senkit nem zavar, elkezdünk beszélgetni. A harmadik kérdésnél kiderül, hogy Barcelonából való, innentől aztán igazán nagy a barátság.

Sevilláig van meg a jegyem, hogy hogyan tovább még nem tudom, csak annyit, hogy Malaga környékére kell eljutnom. A buszon alszom, nem nagyon van levegő, van ugyan légkondi, de azt pihentetik. Felébredek, amikor megállunk, katalán barátom hosszasan magyaráz, azt veszem ki, hogy a portugál-spanyol határon vagyunk, innentől már csak egyenesen keletre megyünk Sevillába. Azt mondja 15-20 percet fogunk állni, nyugodtan leszállhatok egy kicsit. "Welcome to Spain" fejezi be széles mosollyal. Az övtáskámon kívül minden cuccom fent hagyom a buszon és próbálom kiverni a fejemből az "Utas és holdvilágot", nem fogok lemaradni. Elviharzok a női WC-hez, hatalmas sor, ez még nem meglepő, minden nyilvános helyen így van. Nem értem, hogy ez az építészeknek miért nem tűnt még fel? A meglepő az, hogy az egy szem fogyatékos WC-hez áll a sor, mert a teljes női blokkot rejtő ajtóban egy ingerült takarítónő magyaráz, hogy ő csak párhuzamosan tud kitakarítani 8 női WC-t. Welcome to Spain. De, hogy lássuk, hogy segítőkész, bedörömböl a fogyatékos WC-be, ahonnan hamarosan elrévedő mosollyal távozik egy férfi. 12 nő, 15 perc, latolgatom az esélyeket. Megjelenik a katalán fiú is, térül-fordul a férfi WC-ből, mondom neki, itt ne hagyjanak, azt válaszolja, menjek be inkább a fiúkhoz. A fele fal piszoár, nem tudom lehántani a neveltetésem.

Visszaérek időben, új barátom a busz körül kószál, láthatóan nagyon töri valamin a fejét. Aztán odajön és kiböki, hogy mehetnénk egy darabig közös blabla autóval. Mellém ül a buszon, letöltjük a BlaBlaCar app-ot, osztunk, szorzunk. Akármilyen kedvesen győzköd engem, Cadiz-ba megy, Sevillától délnyugatra kb. 100 km-re, én meg délkeletre 200-ra. Se Cadizból, se Sevillából nem találok autót, marad a hagyományos módszer. Sevillában a buszpályudvaron tölti még egy kicsit a mobilját a power bankomról, míg beteszem a bőröndöt a csomagmegőrzőbe. Nagy öleléssel búcsúzunk, megyek buszjegyet venni Malagába, miután megnézem, hogy fél órányit kéne gyalogolni a vonat pályaudvarig.

A buszjegy vásárlásnál rájövök, hogy itt egy órával később van, mint Portugáliában, a busz indulásig már csak 40 percem van. Kicsit kimegyek a környékre pár fotót lőni, veszek egy zsemlét meg egy kólát. Ma még semmit nem ettem. Malagaban átgurulok a bölcsen a buszpályudvar mellé épített vonat pályudvarra. Örömmel konstatálom, hogy itt is a Barcelonából már ismert R.E.N.F.E. jár. Egy kedves vasutas srác megszakérti nekem a spanyol nyelvű jegy automatát. Odajön a kollégája, láthatóan rólam beszélnek, láthatóan nem értem. Kedvesen elköszönnek, az amor szót én is megértem. 

A kiejthetetlen Fuengirola a végállomás, nagy baj már nem történhet. Útközben az új házigazdáimmal chat-elek, várnak a pályaudvarnál. 

Hamar megtaláljuk egymást, hazafelé kérdezik, éhes vagyok-e. Hú, rettenetesen. Gyors bevásárlás, erre a válaszra nem számítottak. Megérkezünk a legszebb fekvésű házhoz, amit valaha láttam. Omlett, vörösbor a teraszon, csodálom a tengert. Welcome to Spain. Megérkeztem.

VÁRATLAN

"Akárhol is vagy, légy ott teljesen. (Eckhart Tolle)

Morcheeba - Even Though 

A reggelinél hirtelen megkérdezte Owl. hogy elkísérem-e őket Lynne búcsúnapjára, várost nézni, tengerpartra kirándulni. Fél szekrényre való vasalnivaló volt a másik lehetőség, nehezen döntöttem. 

Búcsúajándékként egy drága, kedves mentoromtól a bankban Bill Bryson: Egyik lábam itt... című könyvét kaptam, ez az egyetlen papír regény, amit magammal hoztam. Abban olvastam egy itáliai Csontkápolnáról, és a vicces hangvétel ellenére is kirázott a hideg az ötlettől.

Faro-ban is van egy, az egyik templom kertjében, ahová vasárnap nem jutottam be. Ide jöttünk ma elsőként, a Capela dos Osso-ba. A 4*6 méteres kápolna bejáratánál lévő "Pára aqui a considerar que a este estado hás-de chegar" ("Állj meg itt és gondolj a sorsra, ami téged is elér") feliratot illusztrálták 1816-ban több  mint 1000 karmelita szerzetes combcsontjával és koponyájával. Megdöbbentő látvány, abba meg nem is akartam belegondolni, hogy öklömnyi fejű szerzetesek vajon tényleg voltak-e? És lehetett a szürrealitást fokozni. Már vasárnap is szemet szúrt, amikor lepattantam a kapuról, hogy a templom oldalában egy óvoda van. Végül is Óbudán az egyik templom oldalhajójában évekig autóalkatrész raktár volt. Azt viszont csak most, a kápolnából láttam, hogy a Csontkápolna hátsó ajtaja az óvoda udvarára nyílik. Le volt lakatolva meg rácsozva, de az átlátszó üvegen keresztül a gyerekek simán bekandikálhattak a koponyákkal teli falakra. Képtelenség volt lefényképezni a fénycsapda miatt, hihetetlen, de el kell higgyétek nekem.

Beültünk egy kávéra. Ezt itt nagyon tudják, elmegyünk a piacra, fél óra vásárolgatás, egy óra kávézás. Heti nagybevásárlás, ki kell pihenni az izgalmakat egy kávé mellett. Láthatóan szegénység van a környéken, de az együtt kávézás mégis virágzik. Az is igaz, hogy 1-1,5 euró között van egy kávé és isteni finom. Portugáliában elég gyakran előre kell fizetni a rendelést, így amikor megittuk az Owl által kihozott kávékat, vidáman felálltunk és kimentünk. Lynne fordult vissza a nagy kiabálásra, hogy nem fizettünk. Owl úgy gondolta, hogy ez Lynne búcsúnapja, ezért ő fizet, csak ezt elfelejtette vele közölni.

Addig piknikeztünk  Faro-ban, a fűben, míg lekéstük a kompot. Két nappal azelőtt változott a menetrend. Ezért vissza kellett mennünk Olhão-ba és onnan hajóztunk át Armona szigetére. Armona szerintem annyit tesz, hogy a kövér emberek, ötletes házikók és extrovertált sirályok szigete. Rengeteg fénykép készült, fürdeni túl szeles volt az idő, de a sekély vízben pacsálni és testközelből fotózni a sirályokat a naplementében épp tökéletes.