Nem kezdődött jól. A 2,5 órásra tervezett vonatozást sikerült olyan vonaton elkövetni, ami a York-Edinburgh távot 4,5 óra alatt tette meg és eleve 25 perccel később indult a menetrendhez képest. Két órával később érkeztem, mint jeleztem, de Paulina, a tulajdonos nagyon kedvesen fogadott és felajánlotta, hogy visszavisz a belvárosba autóval. Gondoltam fényképezni már úgyis sötét van, minek bajlódni a táskával, megyek minden cucc nélkül, csak pénzt és telefont viszek. A minden cucc nélkül azt jelenti, hogy esőkabátot sem vittem. Ez stratégiai hiba Edinburgh-ban. Tíz perccel az autóból kiszállás után vettem egy ernyőt, de addigra már belülről is vizes volt a pehelykabátom. És két napig úgy is maradt.
Lehet, hogy Edinburgh az egyetlen város, amit szakadó jéghideg esőben és sötétben is meg lehet szeretni. Úgy alakult, hogy nem bombázták szét a II. világháborúban, mesebeliek a belvárosban az épületek. Minden üzlet skótkockás, kelta ezüstékszeres, sárkányos, vagy legalább a skót duda szól bent (amit igen fantáziátlanul 'bagpipe'-nak hívnak). Ha whisky-t innátok, rengeteg bolt van, a háziasszonyom a Dalwhinnie-t ajánlotta. Meséltem neki, hogy nem igazán szeretem a whisky-t, mert egyszer egy fogfájás miatt azzal itattak és összekötötte az agyam a whisky-t a fogfájással. Jót nevetett, mert őt meg gyerekkorában minden betegség ellen vízzel és mézzel kevert whisky-vel itatták, ezért ő sem igazán szereti.
Maradtam inkább 5,68 dl (más néven egy pint) ír alma cidernél, valamivel el kellett mulasztani a fish and chips, különösen a mellé adott zöldborsó-püré emlékét. Hatalmasat aludtam a franciaágyban, ehhez jó ideje nem volt szerencsém. És reggel hétkor várt egy igazi angol reggeli, kávé, narancslé és sok-sok kedves szó a háziasszonytól. Rájöttem én skót dialektusban hallom az angol nyelvet, itt mindenkit tökéletesen értettem, kivéve persze az üveg mögött motyogó buszvezetőt.
Vasárnap reggel -persze, szakadó esőben- kibuszoztam a kikötőbe, hogy megnézzem a Britanniát. Lehet, hogy én vagyok a földkerekségen az egyetlen, aki szerint egy hajó kívülről érdekesebb, mint a habos-aranyszegélyes szalonjai belülről, de azért azt mégis túlzásnak találom, hogy egy komplett bevásárlóközpontot építettek elé, hogy nehogy le tudjam fényképezni Őfelsége, az angol királynő yachtját.
Csalódottságomat város-panoráma fotózással terveztem orvosolni, így aztán felmásztam a Nelson-emlékműhöz és ott a folyamatos eső átváltott egy szélviharral násztáncot járó jéghideg zivatarba, megihletett, Pilinszky Négysorosát mantráztam kínomban. A bugyimig tocsogtam a vízben, ami tekintve a két réteg ruhát plusz pehelykabátot és a 2 Celsius fokot, megrázó teljesítmény. Hálásan követtem a telefonom térkép alkalmazásán a lehető legrövidebb utat, amely stílszerűen a jéghideg égből vezetett a pályaudvart jelentő földre. Jellemző, hogy Jákob-lajtorjáján én lefelé megyek.
A hazafelé vonatozást hideg dunsztban töltöttem, de a 2,5 óra és a Newcastle-i rögbicsapat felszállása sem volt elegendő a száradáshoz.
Angliában azt szeretem a legjobban, hogy élesek a váltások, nem lehet unatkozni. A dombon megfagyás után egy órával (és a York-ból hazavacogás előtt egy órával) tökéletes, teljes szivárványt láttam az óceán fölött. Ezt a bolygót boldogságra teremtették.
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: eső. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: eső. Összes bejegyzés megjelenítése
2015. november 30., hétfő
2015. szeptember 1., kedd
BÚCSÚ A BIZTONSÁGTÓL
“Ne azt mondd, mennyire művelt vagy, hanem azt, hogy mennyit utaztál.”
(Mohamed Próféta)
Még a repülőn is csak álomnak tűnt. Álomnak, amilyet a
gyerekek álmodnak és ami sosem történik meg úgy, ahogy megálmodják.
Brüsszelen keresztül repültem Faroba, az út háromnegyedét
átaludtam, mert az utolsó pillanatra maradt bőrönd bepakolás miatt csak egy és
negyed órát aludtam éjszaka a Hugiéknál. Édes volt a kishúgom hajnalban a
reptéren, azt mondta nem búcsúzik, úgyis ide megyek a szomszédba. Csak nézte,
ahogy a gyönyörűséges, a kollégáimtól búcsúajándékba kapott bőröndömet gurítom
fel a szerpentinszerű rámpán. Azért fogadni mernék, hogy hazafelé az autóban
ejtett egy könnycseppet.
A brüsszeli átszállásnál történt meg először, amit már évek óta vágytam, hogy nem állt görcsben a gyomrom, hogy megtalálom-e, elérem-e, mindent jól csinálok-e? Persze, nem is volt nagy mutatvány, a Brussels Airlines-szal mentem tovább, amivel Budapestről is érkeztem, tehát csak bámészkodnom kellett a csatlakozásra várva. Vettem ajándékba egy kis belga csokit és bámultam az esőt a hatalmas ablakokból. „Belgium – where the rain is typical” – ahogy az évekkel ezelőtt Brüsszelben vásárolt esőkabátom hátára írva vagyon. Szükség is volt rá egy olyan országban, ahol a statisztika szerint, ha ma véletlenül nem esett, holnap biztosan fog.
Lenyűgözve figyeltem a repülőn, hogy a belga légitársaságnál
nem nyugdíjazzák a 30 éves korukban a stewardes-eket. Mindkét járaton voltak
nagyon elegáns és csinos 50 év körüli légiutaskísérő hölgyek. Összességében
nyugalmas repülés volt, a csomagom is megérkezett, ami Marianna Mackójának
instrukciói szerint be lett csomagoltatva induláskor, így a tengerkék színét tengerzöld
fólia fedte útközben. Késtünk vagy 20 percet, ezért küldtem egy sms-t a
házigazdának, Stuartnak. Azt válaszolta, hogy Owl vár engem, „with a small yellow
dog”. Remek, azt sem tudom, hogy Owl férfi vagy nő, a sárga kutya segíteni fog.
Meg is találtuk egymást a váróban egyből, bár a kutya nem sárga, hanem
homokbarna, erről is kapta a nevét: Sandy. Owl pedig nő, jó karban lévő,
nagydumás, 50 és 60 közé becsültem. Azóta kiderült, hogy 62 éves.
A ház felé tartva elmesélte, hogy Afrikában született angol,
rengeteget és nagyon gyorsan beszélt, de hazaérve kiderült, hogy ez semmi ahhoz
képest, ahogy amilyen artikulátlanul és gyorsan az észak-wales-i Stuart beszél.
Úgy éreztem, hogy egyáltalán nem beszélem az angol nyelvet. De nagyon kedvesen
fogadtak, bruchettával, sok sajttal és
jóféle borral, valamint azzal a házszabállyal, hogy a megérkezés napján a
volunteer (esetünkben én) nem dolgozik, csak pihen. Megmutatták a házakat, a
kertet, a pavilonokat és egyikben rögtön ki is próbáltam a szabad levegőn
alvást. Aludtam estig.
Címkék:
bőrönd,
eső,
Hugi,
repülés,
statisztika
Hely:
Estoi, Portugália
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)


