JÉGHIDEG SZEGEK

Nem kezdődött jól. A 2,5 órásra tervezett vonatozást sikerült olyan vonaton elkövetni, ami a York-Edinburgh távot 4,5 óra alatt tette meg és eleve 25 perccel később indult a menetrendhez képest. Két órával később érkeztem, mint jeleztem, de Paulina, a tulajdonos nagyon kedvesen fogadott és felajánlotta, hogy visszavisz a belvárosba autóval. Gondoltam fényképezni már úgyis sötét van, minek bajlódni a táskával, megyek minden cucc nélkül, csak pénzt és telefont viszek. A minden cucc nélkül azt jelenti, hogy esőkabátot sem vittem. Ez stratégiai hiba Edinburgh-ban. Tíz perccel az autóból kiszállás után vettem egy ernyőt, de addigra már belülről is vizes volt a pehelykabátom. És két napig úgy is maradt.

Lehet, hogy Edinburgh az egyetlen város, amit szakadó jéghideg esőben és sötétben is meg lehet szeretni. Úgy alakult, hogy nem bombázták szét a II. világháborúban, mesebeliek a belvárosban az épületek. Minden üzlet skótkockás, kelta ezüstékszeres, sárkányos, vagy legalább a skót duda szól bent (amit igen fantáziátlanul 'bagpipe'-nak hívnak). Ha whisky-t innátok, rengeteg bolt van, a háziasszonyom a Dalwhinnie-t ajánlotta. Meséltem neki, hogy nem igazán szeretem a whisky-t, mert egyszer egy fogfájás miatt azzal itattak és összekötötte az agyam a whisky-t a fogfájással. Jót nevetett, mert őt meg gyerekkorában minden betegség ellen vízzel és mézzel kevert whisky-vel itatták, ezért ő sem igazán szereti.

Maradtam inkább 5,68 dl (más néven egy pint) ír alma cidernél, valamivel el kellett mulasztani a fish and chips, különösen a mellé adott zöldborsó-püré emlékét. Hatalmasat aludtam a franciaágyban, ehhez jó ideje nem volt szerencsém. És reggel hétkor várt egy igazi angol reggeli, kávé, narancslé és sok-sok kedves szó a háziasszonytól. Rájöttem én skót dialektusban hallom az angol nyelvet, itt mindenkit tökéletesen értettem, kivéve persze az üveg mögött motyogó buszvezetőt.
Vasárnap reggel -persze, szakadó esőben- kibuszoztam a kikötőbe, hogy megnézzem a Britanniát. Lehet, hogy én vagyok a földkerekségen az egyetlen, aki szerint egy hajó kívülről érdekesebb, mint a habos-aranyszegélyes szalonjai belülről, de azért azt mégis túlzásnak találom, hogy egy komplett bevásárlóközpontot építettek elé, hogy nehogy le tudjam fényképezni Őfelsége, az angol királynő yachtját.

Csalódottságomat város-panoráma fotózással terveztem orvosolni, így aztán felmásztam a Nelson-emlékműhöz és ott a folyamatos eső átváltott egy szélviharral násztáncot járó jéghideg zivatarba, megihletett, Pilinszky Négysorosát mantráztam kínomban. A bugyimig tocsogtam a vízben, ami tekintve a két réteg ruhát plusz pehelykabátot és a 2 Celsius fokot, megrázó teljesítmény. Hálásan követtem a telefonom térkép alkalmazásán a lehető legrövidebb utat, amely stílszerűen a jéghideg égből vezetett a pályaudvart jelentő földre. Jellemző, hogy Jákob-lajtorjáján én lefelé megyek.
A hazafelé vonatozást hideg dunsztban töltöttem, de a 2,5 óra és a Newcastle-i rögbicsapat felszállása sem volt elegendő a száradáshoz.

Angliában azt szeretem a legjobban, hogy élesek a váltások, nem lehet unatkozni. A dombon megfagyás után egy órával (és a York-ból hazavacogás előtt egy órával) tökéletes, teljes szivárványt láttam az óceán fölött. Ezt a bolygót boldogságra teremtették.

PICASSO

"Fogadj el minden felest, amivel megkínálnak, táncolj el minden táncot, kukkants be minden kapualjba, csodáld meg minden szendergő macska hátát." (Bence - 2015.08.23.) 

Presser Gábor - Nagy utazás 

Reggelre elállt az eső, kisütött a nap, a feszültség is kiment belőlem. Elindultam felfedezni a nagyobb boltot a folyótlan hídon túl. A többórás eső miatt pocsolyák tarkállanak a mederben. Eltanulván a jó szokást a helyiektől, a bevásárlást kipihentem egy kávé mellett. A reflexeimre szükség is volt hazafelé, mert slaggal takarították a járdaszegélyt és a járókelőket az urak. Urak és ez nem vicc. Minden egyenruha gyönyörű, az utcaseprőké, a katonáké, a polgárőröké (ha jól fordítom), a postások halványsárga ingben, királykék nadrágban, az ing ugyanezzel a színnel, finom hímzéssel viseli a cég logót a zsebén. Lehet, hogy Zaráék sok cége közül az egyik a spanyol államnak tervez?

Őszintén, idén nyárig nem voltam egy Picasso rajongó, egyáltalán nem értettem. Aztán július elején a Guernica miatt megbocsátottam Madridnak, hogy egyáltalán létezik. Ott valamit elkezdtem kapiskálni. Örökké hálás leszek az ex-majdnem-anyósomnak, aki festőművész, hogy nem nevetett ki, amikor elmeséltem neki a művészettörténeti jelentőségű felismerésemet, miszerint "Picasso tudott rajzolni". És ma a Picasso múzeumban megértettem, amit akkor mondott, "előbb össze kell rakni, hogy szétszedhesd". Fentiekben bizonyítottuk a tényt, hogy tökhülye vagyok a művészetekhez, ezért csak az érzelmeken keresztül tudok viszonyulni hozzájuk. Ne várjatok tőlem idegen szavakkal tűzdelt mesteri elemzést, csak könnyek voltak. És ezen meglepődés, mert az még belefér, hogy Lajkó Félixen vagy Varnus Xavéron elsírja magát az ember lánya, de a Picasso-ban nincs is 'x'.  És ez nem szenvelgős hazavágyódás, ne reménykedjetek, istenien vagyok.
Talán nem csak engem merített ki érzelmileg a kiállítás, a múzeum kertje az egyik legnyugodtabb hely, ahol valaha jártam. Zen minimalizmus, verebek és galambok a kicsinyke szökőkútban, hatalmas fák árnyéka. Kilépve a múzeumból egy utcai gitáros zenéjére táncoló bácsiba futottam, minimum 80 éves volt, maximum 4 centiket lépett, tiszta Buena Vista Social Club. Szerelmes lettem.

Már tegnap is gyanakodtam a hangjuk alapján, de ma a kikötő mentén húzódó, botanikus kertre hajazó parkban megbizonyosodtam róla -ahogy Barcelonában-, itt is laknak zöld papagájok a fákon. Felmásztam a várba, ami inkább rom, bár egy részén vették a fáradtságot némi restauráláshoz, oda 2.20 euróért bemehetsz. Mondjuk, a mosdó eddigre nekem már megért ennyit, ezért nem dühöngtem. A hegyről körbe lehet látni a várost, félkaréjban a tengerrel. Az ott tartózkodó turisták felét kérésre lefényképeztem a saját gépével, beszéltem vagy öt nemzettel, még magyarokkal is.

Hazafelé átjöttem a La Mercad negyeden, csupa kiülős hely, koktélos pohár, vintage ékszer. Újra felhorgadt bennem, hogy Szentendrére kéne költöznöm, ha hazamegyek.

FESTENI AZ EGET MERÉSZEN

"Take pride in how far you come. Have faith how far you can go." (Michael Josephson)

Lenny Kravitz - Stand

Reggel Tina jóga óráján kezdtem, Shanti jógát tart, némi koreai jóga áthallásokkal. Utóbbiból vette át, hogy ököllel végigütögeti a combokat, mellkast (mint Tarzan) és a karokat. Körben még mindig a tenger, szombat éhgyomorra el lehet viselni.
Aztán lesétáltam a tengerpartra, 40 perc oda, 45 vissza felfelé, ha hozzáadom a délutáni úszásokat a medencében, nincs akkora lelkiismeret furdalásom az edzés hiány miatt. Fényképeztem közvetlenül a tengerparton lévő fitness parkot, én otthon felnőtt játszótérnek hívom. Lehet nekünk is nagyobb kedvünk lenne Ancsival vasárnap délelőttönként ezeken izzadni, ha a kaszásdűlői gépek előtt is tengeri szél fújna, és alig öltözött pasik grasszálnának. Na, kapok majd az Edző Úrtól.

Hazafelé fényképezés, nem tudok betelni az éggel. Ami azt illeti a tengerrel sem, de ötéves koromig egy sufniból átalakított albérletben laktunk, WC hátul az udvar végében, közben meztelen csigákon átkeléssel. A Bercsényi utcában nem volt tenger, de órákat töltöttem a felhőket bámulva és azt tervezgetve, hogy ha nagy leszek, abból fogok élni, hogy kizárólag az eget fogom festeni. Így lettem közgazdász.

SZABADNAP

"Stuff your eyes with wonder, live as if you'd drop died in ten seconds.'

(Ray Bradbury)

Norma Tanega - You're Dead

Nem mintha az elmúlt napokban megszakadtam volna a munkától, de azért nem bántam a vasárnapot. Tegnap este feltöltöttem a fényképezőgépről és a telefonról a képeket a laptopra. Kicsit rendetlen vagyok, a fényképezőgépen tél óta gyűltek a képek, így rajta volta néhány nagycsaládi kép is. Na, ezt nem kellett volna. Beszélek minden nap valakivel otthonról, meg nagyon jól érzem magam a nagy szabad semmittevésben. Élvezem a napsütést, a csavargásokat és azt is, hogy legfeljebb napi egy órára kapcsolom be az agyam (az a hivatalos álláspont, hogy bekapcsolom), amikor a Banknak távdolgozom . Szóval igazán jól vagyok, de a képeket nézegetve azért nagyon hiányoztak. Leginkább az érintések.
Az ország még nem, ennek egy titka van, hogy szinte minden nap valami magyar hírrel köszöntenek az itteniek, hogy a kormányunk éppen ezt vagy azt csinálta. Próbálom minimalizálni a hírolvasást és a FB-ot is, mert azt tapasztalom, hogy a kiskutyás képek helyét átvette valami más, azokat sem szeretem, de ez számomra félelmetes. Tudom, hogy gyávaság. És azt is tudom, hogy sokáig nem fogom bírni. De most csak tisztítom a napfényben a lelkem.

Faro-ban töltöttem a délutánt, fényképeztem, csavarogtam, ücsörögtem. Meg akartam nézni két templomot, de zárva voltak. Vasárnap délután nincs mise, a turistákkal meg nem foglalkoznak. Valahol tetszik nekem ez. Élnek az idegenforgalomból, de nem azért élnek. Szimpatikusak nekem a portugálok, otthon ritkán tapasztalom, hogy csak úgy beszélnek idegenek egymással. Itt valahogy nem fontolgatnak, mielőtt megszólítják egymást  az emberek. Szeretném megtanulni tőlük.

GOLFLABDA A SEMMIBEN

"Nem kell-e nagyon is meglenni ahhoz, hogy egy kicsit elveszett lehess?"

(Tandori Dezső)

Palma Violets - Last of the Summer Wine

Tegnap délután elmentem végre fényképezni, úttalan utakon a nagy portugál porban. Csináltam is pár képet, többek között pár csigát az általam ismert egyetlen csiga-tudósnak, hátha ez a kérdés végre kicsit kifog rajta. A legviccesebb az volt, hogy a semmi közepén találtam egy golflabdát az út mellett. Ki tud az olívabogyótól roskadozó fák között golfozni? Talán van itt egy másik Robert Campbell, mint a legszebb zenéjű kedvenc filmemben, a Medicine Man-ben a különc orvos, aki az esőerdőben golfozik. Ezt a filmzenét a baráti körömben nem szabad emlegetni, mióta a 29. születésnapom meglepetés partiján órákig vártak rám és közben vagy négyszer végighallgatták ezt a CD-t. Azért meglepetés parti, mert én nem tudok róla, ugye. Hát honnan tudtam volna, mikorra kell hazaérnem?

A házszabály szerint a péntek az étteremben vacsorázós nap, de én tegnap kihagytam, sok volt már kicsit a nyüzsgés. De ma is össznépi vacsi lesz, mert a belga srác holnap utazik haza. Nagyon jó kis társaság gyűlt itt össze, egy ír házaspár, akik udvariasan tűrték, hogy véletlenül leskótoztam őket. Chris, az antwerpeni srác, aki számítógépzseni és léggitár tanár. Kénytelen voltam valahogy nem megfulladni a visszafojtott röhögéstől, amikor ezt kimondta. És igen, pénzért léggitár órákat ad interneten keresztül. Végtére léggitár világbajnokság is van. A törzsgárda utolsó párosa egy holland anyuka a fiával, rajtuk kívül jött ma még egy kedves cseh lány az olasz barátjával. A cseh lány Ozorás karszalagját egyből kiszúrtam, úgyhogy jókat röhögtünk a magyarországi élményein.

Az ünnepelt belga srác kőkemény vegetáriánus, ehhez képest sikerült egy olyan étterembe elvinniük minket, ami a halételekről híres és egyetlen húsmentes főétel sem volt. Így omlettet kapott, de azt mondta, hogy örül neki, mert vagy tíz éve már tojást sem evett.

Ma azt tanultam, hogy ne hagyd otthon a fényképezőgéped, ha a többiek viszik. A vacsora előtti kavarodásban nem derült ki nekem, hogy előbb még elmegyünk az Olhão-i kikötőbe, ahol a legjobb súrolófényekkel simogatott hajókat kellett a telefonommal fényképeznem.