Nem kezdődött jól. A 2,5 órásra tervezett vonatozást sikerült olyan vonaton elkövetni, ami a York-Edinburgh távot 4,5 óra alatt tette meg és eleve 25 perccel később indult a menetrendhez képest. Két órával később érkeztem, mint jeleztem, de Paulina, a tulajdonos nagyon kedvesen fogadott és felajánlotta, hogy visszavisz a belvárosba autóval. Gondoltam fényképezni már úgyis sötét van, minek bajlódni a táskával, megyek minden cucc nélkül, csak pénzt és telefont viszek. A minden cucc nélkül azt jelenti, hogy esőkabátot sem vittem. Ez stratégiai hiba Edinburgh-ban. Tíz perccel az autóból kiszállás után vettem egy ernyőt, de addigra már belülről is vizes volt a pehelykabátom. És két napig úgy is maradt.
Lehet, hogy Edinburgh az egyetlen város, amit szakadó jéghideg esőben és sötétben is meg lehet szeretni. Úgy alakult, hogy nem bombázták szét a II. világháborúban, mesebeliek a belvárosban az épületek. Minden üzlet skótkockás, kelta ezüstékszeres, sárkányos, vagy legalább a skót duda szól bent (amit igen fantáziátlanul 'bagpipe'-nak hívnak). Ha whisky-t innátok, rengeteg bolt van, a háziasszonyom a Dalwhinnie-t ajánlotta. Meséltem neki, hogy nem igazán szeretem a whisky-t, mert egyszer egy fogfájás miatt azzal itattak és összekötötte az agyam a whisky-t a fogfájással. Jót nevetett, mert őt meg gyerekkorában minden betegség ellen vízzel és mézzel kevert whisky-vel itatták, ezért ő sem igazán szereti.
Maradtam inkább 5,68 dl (más néven egy pint) ír alma cidernél, valamivel el kellett mulasztani a fish and chips, különösen a mellé adott zöldborsó-püré emlékét. Hatalmasat aludtam a franciaágyban, ehhez jó ideje nem volt szerencsém. És reggel hétkor várt egy igazi angol reggeli, kávé, narancslé és sok-sok kedves szó a háziasszonytól. Rájöttem én skót dialektusban hallom az angol nyelvet, itt mindenkit tökéletesen értettem, kivéve persze az üveg mögött motyogó buszvezetőt.
Vasárnap reggel -persze, szakadó esőben- kibuszoztam a kikötőbe, hogy megnézzem a Britanniát. Lehet, hogy én vagyok a földkerekségen az egyetlen, aki szerint egy hajó kívülről érdekesebb, mint a habos-aranyszegélyes szalonjai belülről, de azért azt mégis túlzásnak találom, hogy egy komplett bevásárlóközpontot építettek elé, hogy nehogy le tudjam fényképezni Őfelsége, az angol királynő yachtját.
Csalódottságomat város-panoráma fotózással terveztem orvosolni, így aztán felmásztam a Nelson-emlékműhöz és ott a folyamatos eső átváltott egy szélviharral násztáncot járó jéghideg zivatarba, megihletett, Pilinszky Négysorosát mantráztam kínomban. A bugyimig tocsogtam a vízben, ami tekintve a két réteg ruhát plusz pehelykabátot és a 2 Celsius fokot, megrázó teljesítmény. Hálásan követtem a telefonom térkép alkalmazásán a lehető legrövidebb utat, amely stílszerűen a jéghideg égből vezetett a pályaudvart jelentő földre. Jellemző, hogy Jákob-lajtorjáján én lefelé megyek.
A hazafelé vonatozást hideg dunsztban töltöttem, de a 2,5 óra és a Newcastle-i rögbicsapat felszállása sem volt elegendő a száradáshoz.
Angliában azt szeretem a legjobban, hogy élesek a váltások, nem lehet unatkozni. A dombon megfagyás után egy órával (és a York-ból hazavacogás előtt egy órával) tökéletes, teljes szivárványt láttam az óceán fölött. Ezt a bolygót boldogságra teremtették.
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: képek. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: képek. Összes bejegyzés megjelenítése
2015. november 30., hétfő
2015. november 23., hétfő
APRÓ DOLGOK ISTENEI
"Maradjatok éhesek! Maradjatok Bolondok!" (Steve Jobs)
Anna and the Barbies feat. Kiss Tibi: Márti dalaSzögezzük le, a bejegyzésnek nem lesz köze Arundhati Roy könyvéhez, ettől még érdemes elolvasni (a bejegyzést is meg a könyvet is).
Egyszerűek itt a napok, fél kilenckor meditáció, ami nem kötelező, de én nagyon szeretem, ad egy keretet a napnak. Hol jobban sikerül összpontosítanom, hol kevésbé, de érezhető a napi rendszeresség jótékony hatása, bár nem itt kezdtem el meditációval foglalkozni. Kilenckor reggeli, gabonapehely vagy pirítós, vaj, lekvár. Tea minden mennyiségben, de nem különösebben extra teák. Fél 10-kor Droljang, a skót buddhista szerzetesnő kiosztja a munkát nekünk, ő a workvisitor-ok főnöke. Most éppen hatan vagyunk segítőként itt, rajtam kívül csak fiúk vannak, egy olasz, három spanyol és egy angol. A munka változatos, mindenféle szerelések, kerti munkák, takarítás. Pár napja nekünk Gianluigi-val mindig kerti munka jut, palántázunk, sövényt vagy füvet nyírunk. 11-kor van egy félóra szünet, megszállottan tejes teát iszunk, hogy felmelegedjünk. Aztán még másfél óra munka a 'lunchtime' meditációig, egykor ebéd, szünet kettőig. Délután újra másfél óra munka, félóra szünet, és még egy óra munka. Hatkor vacsora, utána kinek mihez van kedve, leginkább beszélgetünk, bár sokszor csak a notebook-ok hátulját látni a nappaliban.
Az étkezések elég puritánok, ebédre és vacsorára egy-egy vegetáriánus főétel. Általában indiai ízek, bár néha előfordul a sült krumpli-vega kolbász-tükörtojás-bab kombináció is, ami inkább hajaz egy tradicionális angol reggelire, már ha valahogy túltesszük magunkat a bacon hiányán.
Háromféle szerep van a házban, lehetsz workvisitor, azaz segítő, mint én, dolgozol a szállásért és az ellátásért cserébe. Vannak ún. rezidensek, akik fizetnek a szobáért/lakásért, valamint az ellátásért és dolgoznak valamennyit a konyhán és a ház körül. Részt kell venniük különböző képzéseken és természetesen a buddhista elvekkel összhangban kell élniük itt, mostanság 25 fő körül lehetnek, de mindig másokkal találkozunk közülük. A harmadik csoport pedig a buddhista szerzetesek illetve szerzetesnők, itt utóbbiból van több, 2+6 körül lehet a létszámuk.
Egyszerű itt az élet, eszünk, alszunk, dolgozunk, néha fázunk, sokat nevetünk. Csodálatos érzés befejezni az aznapra rendelt munkádat, megmosni a kezed és végignézni a kerten. Örülni a meleg ételnek, a pohár víznek, annak, hogy végre hazagyalogoltunk.
2015. október 20., kedd
FRANKFURT
Tegnap biciklivel, ma gyalog voltam várost nézni, itt találtok pár képet. Nem értettem, amikor Adrian azt mondta, hogy a németek mediterránok akarnak lenni. Most már kezdem sejteni, mire gondolt. Nyolc fok van kint, de minden kiülős helyen ülnek, néha van fűtés, de leginkább nincs. És nagy bánatomra, a karácsonyfadíszeknek már eljött az ideje szerintük, de a forralt bornak még nem.
Ellentmondásos ez a város nekem egy kicsit. Több Maserati szalon is van, rengeteg luxusbolt, designer üzletek. Az emberek viszont nem jól öltözöttek. Bár Massimo kimondottan szerette, hogy itt bármit magadra húzhatsz, nem úgy, mint náluk Olaszországban, ahol mindig divatosnak kell lenni. Nem saccolok nagyon durván, ha azt mondom, hogy az embereknek legalább az egyharmada nem németnek tűnik. És most nem a turistákról beszélek, hanem az itt élőkről, akiket a villamoson látsz, az iskolában, a sarki kisboltban. Az is igaz viszont, hogy még a régi barokk hangszeren játszó utcazenész is iPad-en nézi a kottát. Ugyan nem Futárnak hívják, de a közösségi közlekedés járatait jelző rendszer itt sem találja el mindig, hogy melyik villamos jön. Ennek ellenére, valahogy ki van találva a dolog, mert a közlekedési lámpák pirosra váltanak, amikor a villamos beáll a megállóba, hogy az úttestre leszálló utasokat ne üssék el.
A négyemeletes házunkban javarészt idősek laknak, csak délelőtt lehet hangos tevékenységet űzni, hétvégére mindent el kell takarítani a lépcsőházban. Ma leejtettem a zoknimat teregetés közben a harmadikról a belső udvarra. Két óra múlva mentem csak le érte, már nem volt ott. Zavarta a tökéletességet?
Ellentmondásos ez a város nekem egy kicsit. Több Maserati szalon is van, rengeteg luxusbolt, designer üzletek. Az emberek viszont nem jól öltözöttek. Bár Massimo kimondottan szerette, hogy itt bármit magadra húzhatsz, nem úgy, mint náluk Olaszországban, ahol mindig divatosnak kell lenni. Nem saccolok nagyon durván, ha azt mondom, hogy az embereknek legalább az egyharmada nem németnek tűnik. És most nem a turistákról beszélek, hanem az itt élőkről, akiket a villamoson látsz, az iskolában, a sarki kisboltban. Az is igaz viszont, hogy még a régi barokk hangszeren játszó utcazenész is iPad-en nézi a kottát. Ugyan nem Futárnak hívják, de a közösségi közlekedés járatait jelző rendszer itt sem találja el mindig, hogy melyik villamos jön. Ennek ellenére, valahogy ki van találva a dolog, mert a közlekedési lámpák pirosra váltanak, amikor a villamos beáll a megállóba, hogy az úttestre leszálló utasokat ne üssék el.
A négyemeletes házunkban javarészt idősek laknak, csak délelőtt lehet hangos tevékenységet űzni, hétvégére mindent el kell takarítani a lépcsőházban. Ma leejtettem a zoknimat teregetés közben a harmadikról a belső udvarra. Két óra múlva mentem csak le érte, már nem volt ott. Zavarta a tökéletességet?
2015. október 5., hétfő
MÁSODIK ESÉLY
A mesésen alliteráló Marbella-Malaga-Madrid buszjáraton üldögélek. A búcsúzás most is esős lett, a pályaudvarra is korán értem ki, de a változatosság kedvéért ez a kávé épphogycsak vállalható volt. Azon tűnődöm fölötte, hogy a lényegre törekvő életfilozófiám, csak kávé és net legyen, egész jól használható kávézó név lehetne: Coffe&WiFi, semmi sallang. A baromi kényelmetlen buszon kiegészítem, kávé, wifi és ágy, és én már elvagyok. Na jó, még az e-book olvasó. A Kindle lenne az az egy könyv, amit a lakatlan szigetre magammal vinnék. Meg persze egy napelemes töltő. De ha tényleg egyetlen könyv lehetne csak rajta, azt hiszem az az Iskola a határon lenne. Évek telnek, könyvek jönnek, de ez nem változik bennem.
Aztán Madridban rájövök, hogy megint nincs netem, a spanyol kártyára már nem akartam rátölteni, a magyar hetijegy meg nem működik, isten tudja miért. Körözök a buszpályaudvaron, kénytelen vagyok feltalálni magam a valóságban, mert nincs virtuális segítség. Elkérem egy turista fiútól a térképét, látva a tanácstalanságomat, irányba fordítja és megmutatja hol vagyunk. És ismét Madrid, ismét vonszolom az Atochán felfelé a bőröndöt, mint júliusban. Annyival jobb a helyzet, mint akkor, hogy nincs 46 fok és nem törik ki a bőrönd kereke.
Az újságárus és néhány járókelő bevonásával megtalálom a panziót, ahol a háziasszony csak spanyolul beszél. Ez nem lenne nagy baj, ha nem lenne egy vállalásom, hogy egy közeli textilboltból viszek Frankurtba szövetet. Amire a pénzt a háziasszonynak átutalta Adrian, megbeszélte vele, hogy jöjjön el velem. nekem meg egy fénykép van a telefonomon. És kezdetét veszi egy burleszk filmbe illő jelenet, ahogy "megbeszéljük", hogy mikor megyünk ki a boltba és milyen anyagot veszünk. Én angolul beszélek, Mrs. Nieta spanyolul, nincs metszet. Feladom, elmegyek egyedül az anyagboltba, kézzel-lábbal a fénykép alapján megtalálom a szövetet, de Adrian csak annyit mondott, hogy ugyanabból, amiből ő szürkét vett (ez a kép van a telefonon) vegyek fehéret és persze, hogy van hófehér meg törtfehér. Lefényképezem és elmegyek megnézni a házi feladatul kapott egyik múzeumot.
Madrid kap egy piros pontot a CaixaForum és az ő főlépcsője miatt, nem voltam még New York-ban, nem tudom megmondani, hogy mennyire hasonlít a Guggenheim Museum-ban lévő testvérére. Engem lenyűgöz, most nagyon szeretnék méltóképpen tudni fényképezni. A másik gyönyörűség a csupa növényekkel bevont fal, amit egy francia botanikus, Patrick Blanc tervezett.
Képek >>
2015. szeptember 27., vasárnap
SZÜLETÉSNAP
"You just gotta keep on livin' man. l-i-v-i-n (David Wooderson /Dazed and Confused/)
Foghat - Slow ride
A csodás völgyben vagyunk újra, Tom 71. születésnapján, barbeque partin. Mindössze öt ember meg hat kutya. És elfűszerezett grillhúsok. Kellő önbizalommal mindent, de mindent el lehet rontani. A brain coach Martina a házigazdánk, kicsit kérdezgetem erről. Inkább mind coach a jó kifejezés, csak németről így fordította, ő eredetileg osztrák származású. Szerényen azt mondja, hogy mindenféle coachingnak ez az alapja, mert visszamegy a probléma gyökeréig, ha kell a gyerekkorig, és személyre szabott megoldási technikákat tanít (NLP, relaxációs technikák, ilyesmik). Ilyet még sehol sem hallottunk. Sok bor és még több ugratás közepette valahogy ő kerül terítékre és jó darabig ott is marad. Kiderül, hogy a kiegyensúlyozottság mögött zűrzavaros magánélet és mindössze 37 év áll. Amin nem csak én lepődök meg, jól karbantartott negyvenesnek néztem.
Nincs nagy kedvem partizni, inkább beszélgetnék az otthoniakkal, meg ülnék kicsit paplanokba bugyolálva. De én vagyok az udvari fényképész, nincs mit tenni. Néha meglógok pókhálót és aranyhalat fotózgatni. Eközben találok egy grapefruit fát. Még sosem láttam ezelőtt ilyet, csak a ládában, azon nem is igen gondoltam tovább. Anno mi elvittük a kis-nagyfiunkat epret szedni az eperföldre, hogy városi gyerek létére ne gondolja, hogy a ládában terem. Ez a baj, bezzeg engem Anyukám nem vitt el a grapefruit ültetvényre.
Telihold van, visszavágyakozom a szülinapi teliholdba, most istentelenül hiányoznak a barátok. Estére Apukám kicsit rám ijeszt a vészjósló hangjával a telefonban, hogy vigyázzak magamra, mert katalán szavazás volt ma és nem kizárt, hogy balhé lesz. Jellemző, hogy itt egyáltalán nem beszéltek róla, nem része a mindennapoknak a politika.
Képek >>
Nincs nagy kedvem partizni, inkább beszélgetnék az otthoniakkal, meg ülnék kicsit paplanokba bugyolálva. De én vagyok az udvari fényképész, nincs mit tenni. Néha meglógok pókhálót és aranyhalat fotózgatni. Eközben találok egy grapefruit fát. Még sosem láttam ezelőtt ilyet, csak a ládában, azon nem is igen gondoltam tovább. Anno mi elvittük a kis-nagyfiunkat epret szedni az eperföldre, hogy városi gyerek létére ne gondolja, hogy a ládában terem. Ez a baj, bezzeg engem Anyukám nem vitt el a grapefruit ültetvényre.
Telihold van, visszavágyakozom a szülinapi teliholdba, most istentelenül hiányoznak a barátok. Estére Apukám kicsit rám ijeszt a vészjósló hangjával a telefonban, hogy vigyázzak magamra, mert katalán szavazás volt ma és nem kizárt, hogy balhé lesz. Jellemző, hogy itt egyáltalán nem beszéltek róla, nem része a mindennapoknak a politika.
Képek >>
2015. szeptember 13., vasárnap
FARO ISLAND
"Don't count the days, make the days COUNT." (Muhammed Ali)
K'naan - In the beginning
Vasárnap, szabadnap. Korán elmegyünk Owl-lal, míg ő a templomban van, vásárolgatok kicsit a keddi utazáshoz és beülök egy kávézóba. Akárhogy is, ez a műfaj megy a portugáloknak a legjobban. Alig fejezem be a világ legfinomabb mandulás croissant-ját, Owl már meg is jelenik a barátnőivel. Hamar végzett, biztos nem gyónta meg az ittas vezetéseit. Innentől egy órán keresztül stand by-ba kapcsolok és olvasok, mert angolul beszélgetnek ugyan, de a tökéletes semmiről.
Ennek ellenére megéri megvárni, mert elvisz Faro Islandra. Itt a tengerparti kutyasétáltatás ismét trükkös gin tonicba torkollik, de nem bánom, mert fantasztikus hangulata van a helynek. Csupa tengeri emlék a kocsma, a tulaj szolgál ki, az élete fényképeken a falon. Az asztalok között cirkáló kutyája a vádlijára tetoválva, az asszony az alkarjára. Esztétikailag fordítva indokoltabb lenne.
Owl elmegy Suzyval, én meg sétálok végig a szigeten és élvezem a színeket, a napfényt, a szelet. Egyszer csak meglátok egy színes ernyőt a levegőben, átvágok keresztben a szigeten és végtelen fényképezésbe kezdek. Kytesurf-ösök mindenütt a hullámokon. Annyira belemerülök a bámészkodásba, hogy kis híján lekésem a hajót, ami visszavisz Faro-ba.
Mivel van még időm a busz indulásáig, hirtelen ötlettől vezérelve felülök a kisvonat formájú turistabuszra. Faro-ról semmit nem tudok meg, ha nem énekelne egy olasz csapat mellettem, akkor sem lehetne hallani a felvett szöveget, annyira rázkódunk a kockaköveken. Ha arra jártok, hagyjátok ki.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)


