FOLYÉKONYAN

Jézusban persze nem hisznek, de egy keresztény országban élnek és szinte mindannyian keresztény családban nevelkedtek, így pénteken nagy karácsonyi készülődés kezdődött a buddhista meditációs centrumban. A szerzetesek és a rezidensek díszítették fel az épületet, nekünk workvisitor-oknak szokásos munkanapunk volt, csak a közös tea- és keksz szünethez csatlakoztunk. Hogy szürreális-e buddha képek között karácsonyfát látni? Szerintem igen, képeket itt találtok, de egyben gyönyörű is. Mélyen szimpatizálok Yann Martell Pi-jével, aki egyszerre akar hindu, muszlim és keresztény lenni.

 Itt amúgy is december elején állítják fel a karácsonyfát, bár az ajándékok csak 25-n reggel érkeznek, akkor hozza őket a Santa Claus. Ezért aztán Mikulást, ahogyan mi ma, nem is tartanak. Bár beszivárgott valamennyire, mert tegnap és ma mindenfelé lehetett mikulássapkás járókelőket látni. A hétvégén kétszer is megvilágosodtam Bridget Jones naplójával kapcsolatban, amit azóta szeretek, amikor még nem volt így felkapva és elcsépelve. Egyrészt sosem tudtam komolyan venni, hogy Mr. Darcy felnőtt férfi létére rénszarvasos pulóverben jelenne meg nyilvánosan. Péntek este megértettem, hogy ez bizony lehetséges. A nemzőkorú férfiak nemzeti sportot csinálnak a hülyébbnél hülyébb szarvasos, télapós pulóverekből, mellényekből és -ha nem látom, nem hiszem el- komplett öltönyökből. És ez nem büntetendő.
Lehet, hogy ciki, de én ma láttam először egy üzletben Wonderbra melltartót, ami miatt a könyv második részében ölre mennek a csajok a börtönben és napi félóra viselésnek egy szál cigi az ára. Nos, most már értem, miért.

Nagyon szeretem az alma cidert, de van még jobb. Az alma cider forrón. Az még csak fokozza a hatást, ha kedves pasi adja egy 'darling' kíséretében, nem tud annyira mosolyogni, hogy ne értsem. Végezetül az angol nyelv megértéséről, örökös lektorom kérésére. Hullámvasút. Így tudnám összefoglalni. Amikor fellélegzel, hogy érted, igen, most megvan, akkor valaki más szól hozzád és fogalmad sincs, hogy miről beszél. Elismétli és még mindig nincs. Szótagolja és még mindig nem érted. Negyedjére megérted és rájössz, hogy a basic angol szavai. Belefeledkezel a beszélgetésbe, oximoronról, Scott-ról és a nyúlhús zsírtartalmáról, aztán nem érted a buszsofőrt. Sosem érted a buszsofőröket. Viszont, ha figyelsz, akkor azt látod, hogy sokszor visszakérdeznek egymás közt is. Hogy a kanadai, az amerikai, az angol, az ír, a skót, a Wales-i másképp mondja. Sőt országon belül is, manchesteri, a liverpooli kiejtés és a rettenet geordie-ról már ne is beszéljünk. Nekik természetes, hogy sokféle angol nyelv van, a külföldi kiejtés csak egy újabb variáció. Tudják, hogy a spanyolok az s-sekkel küzdenek, a németek meg a magyarok a w-vel. Hálásak, hogy az országukban az ő nyelvükön beszélsz. És ők nemigen beszélnek más nyelvet. Úgyhogy félre kell tenni a gátlásokat, mi sokkal jobban félünk, mint amennyire ez nekik problémát jelent, majdnem mindig segítenek. Ha meg nem, akkor én mantrázni szoktam magamban, barátocskám, örülj, hogy nem neked kell magyarul beszélned, ikes és nem ikes igékkel, alanyi és tárgyas ragozással.

ÉDES ANGOL KIS SEMMISÉGEK

"Az igazi angol sorban állás közben is egyszemélyes rendezett sort alkot." (Ismeretlen)

Maria - Blondie

Ez a hely az időn kívül létezik, nincs stressz, nincs rohanás, nincs alkalmatlankodás. Reggel és délben járok be a meditációkra, amik nem specifikusan buddhisták. Nyitott szívvel figyelek és próbálom előítéletek nélkül megérteni az ittenieket. Néhány dologról már kiderült, hogy mégsem akkora hülyeség, mint amekkorának első pillantásra tűnik, néhány esetben ez hosszabb folyamatnak ígérkezik.

Már rájöttem, hogy a buszt nem én vezetem, de döbbenettel figyelem, hogy már megint rossz sávban megyünk és képtelen vagyok megjegyezni, hogy a járdáról lelépés előtt merre is kell nézni, úgyhogy forgok, mint a ringlispil. Az is igaz, hogy jazzbaletten nem véletlenül kaptam piros szalagot az egyik csuklómra, mindent összekeverek, amiből kettő van, a fazekat és a lábast, a lapos és a mély tányért, a jobb meg a bal kezem (hivatalos nevén nincs kialakult iránydominanciám). Nincs különösebb értelme a bal oldali közlekedésnek, egyszerűen így maradt és kész. Magyarország az utolsók között volt Európában, ahol átálltak a jobbra tartásra, 1941-ben.

A csapok, azok a fránya csapok, külön a hideg és a meleg víznek. A mosdónál biztosan nincs semmi értelme, a kádnál még csak-csak. Ez is így maradt, egyes magyarázatok szerint a II. világháború előtti időkből, amikor még nem volt a házakban meleg víz, aztán utólag szerelték be a csapot neki. Más magyarázatok szerint egyszerűen túl vékonyak a csövek és nem elég a nyomás, ebben lehet valami, mert sehol sincs elég víz. Ennek köszönhető a másik kedvencem, az elektromos zuhany, amit persze a fürdőszobán kívül elhelyezett kapcsolóval gondosan áramtalanítanak. Azt is olvastam, hogy rendeletileg nem engedték egy csőben hozni a hideg és a meleg vizet a házon belül, mert itt általában csapvizet isznak és így állítólag kevésbé fertőzésveszélyes. Otthon is csapvizet iszunk (vagy ittunk a nagy ásványvíz marketing átverésig), és amúgy is csak a csapnál keveredik, addig két csövön jön. Azért a modern lakásokban itt sem szégyellik már -az eredetileg a franciák által feltalált- keverőcsapot használni. A víznél időzve meg kell még említeni azt is, hogy a mosogatóban egy lavórban gyűjtik a mosatlant és az összegyűlt vízben mosogatják el az edényt.

Teljes képtelenségnek tűnt nekem a tejet beleönteni a teába, egészen addig, amíg a sokadik hideg éjszaka után (éljenek a szimpla üveges, felhúzható ablakok) a szokásos reggeli hideg tej helyett valami meleget kívántam a reggelihez. Itt a házban csak instant kávé van, amit elvből passzolok, a tea magában nem tűnt jó ötletnek, meg azt amúgy is rengeteget iszok, felmelegít a nyirkos hidegben. Szóval, kipróbáltam, a tea iható hőmérsékletű és selymesen lágy lesz a tejtől, komolyan megszerettem.

Rengeteg mókus van, de kizárólag szürkék. Clara azt mesélte, hogy eredetileg itt is vörös mókusok voltak, de aztán behozták egy pár ezüstszínűt Amerikából és azok életképesebbnek bizonyultak és kiirtották az őslakosokat. Ilyet csak a legfejlettebb faj csinál, a vadállatok nem, Angliában megél mindkét faj, de ezen a területen éppen csak szürkék laknak.

Ma a sokadik adag avar kitalicskázása közben azon viccelődtünk, hogy hegyet építhetnénk belőle és erről eszembe jutott Hugh Grant filmje, az Az angol, aki dombra ment fel és hegyről jött le, de Clara nem ismerte. Vicces volt, hogy egy magyar csaj magyarázza lelkesen a sztorit az angol lánynak. Miközben ő a nevem miatt megakadt a fenti Blondie szám dúdolásánál. Még Portugáliában, a második napon adtam fel, hogy a "Marcsi"-t angol anyanyelvűek ki tudják ejteni, ezért Maria vagyok immár két és fél hónapja, kicsit jobban hangzik, mint a Mária, mert a második szótagra teszik a hangsúlyt.

Végezetül még egy kis praktikum, nekem kifejezetten okos megoldásnak tűnik, hogy a konnektorokat ki lehet kapcsolni, amikor nincsenek használatban és az is, hogy a bekapcsolt állapotot a billenő kapcsoló tetején lévő piros ON felirat jelzi. Szerintem a villanykapcsolók is azért vannak itt fordítva a mi szokásainkhoz képest, mert ugyanezt a logikát követik, tehát akkor vannak bekapcsolva, ha alul vannak lenyomva.

PIPACSOK

Leszálltunk a Heathrow-n és rövid kérdezősködés után kiderült, hogy a kinézett buszom túl későn érne York-ba, ezért a busztársaság alkalmazottja inkább a vonatot ajánlotta, megnézte nekem a menetrendet és elküldött a King's Cross-ra. Olyan drága volt az egyszeri metrójegy, hogy visszamentem megkérdezni, nem napijegyet adtak-e? Ácsorogtam a Picadilly metrón és figyeltem az állomások neveit, amiket eddig csak a filmeken láttam.
Adtak egy vonatjegyet Yorkba, megint dobtam egy hátast az ártól, a kétórás vonatút majdnem 100 fontba került. Kérdezem, mikor indul a vonat, a válasz unott hangon: 10.30-kor, ekkor 10.26 volt. A vonat a 0. vágányról indult, a pályaudvar másik feléből. Szóval volt egy nagy futás, ismét hálát adtam a négykerekű bőrönd és a nem ragyogó vörös bőr, de hátizsákként is hordható fekete oldaltáska választásáért. Felcihelődtem az utolsó ajtón és a vonat elindult. Végigvonultam vagy három első osztályú kocsin meg a büfékocsin és próbáltam rájönni, hogy helyre szóló jegyem van-e? Ráeszméltem, hogy percek óta a bankkártya bizonylatot silabizálom és nem a vonatjegyet, de így sem lettem okosabb. Egy kedves utas elmagyarázta, hogy az én jegyemmel bárhová ülhetek, amelyik ülésre nincs kitűzve egy Reserved (Foglalt) kártyácska. Elfészkeltem magam, megittam a repülőről elhozott narancslét és felfedeztem, hogy hosszas keresgélés után sikerült a megváltozott képességűeknek fenntartott helyre leülnöm.

Adrian utolsó este meglepetésként feldíszítette égő gyertyákkal a fürdőszobát, bekészítette hajnalra a kávémat. Aludt, amikor eljöttem a lakásból, és már negyedórája ácsorogtam a villamos megállóban, amikor egyszer csak látom, hogy kocog felém a pizsamára felkapott kabátban és búcsúzásképp kezembe nyom egy borítékot. Ezt a levelet olvasgattam a vonaton és jó érzés volt, hogy a konyhakő konfliktus ellenére egy igazi barátság született.

York-ban éppen láttam elmenni a buszom és a következő majdnem két óra múlva jött, úgyhogy amennyire a bőrönd ősellenség kockakövek engedték, sétáltam egyet. Elképesztően gyönyörű hely, rengeteg kocsmával. Ide még visszajövök.

Mivel egy buddhista meditációs centrumba tartok, ahol öt hétig vega koszt lesz, gondoltam még eszek egy igazi húsos pitét utoljára. Remek döntésnek bizonyult, mert egy darabig nem fogok vágyni olyasmire, amit ebben az országban húsnak neveznek.

A buszmegállóban ácsorogva megkérdeztem egy hölgytől, hogy miért viselnek sokan egy piros virág-szerű kitűzőt, és elmagyarázta, hogy azok a Megemlékezés-napi pipacsok. November 11-n 11 órakor kétperces csenddel emlékeznek a háborús konfliktusok áldozataira. A busz végül megérkezett, igazi emeletes angol busz, úgyhogy fentről csodálkoztam rá, hogy mennyire tetszik nekem a táj és értetlenkedtem, hogy miért nem megy már vissza mindenki a rendes sávjába.

Letett a busz egy bekötő útnál, kb. 800 méter csendes esőben való bőröndvonszolás után megérkeztem. Gyönyörű a környék és csodálatos az épület, bár kicsit fura egy XVII. századi angol épületben a buddhista szobrokat látni.

A vacsoránál találkoztam pár angollal, két spanyol önkéntes fiúval és két környékbeli segítővel, akik valami olyan akcentussal beszélnek angolul, hogy arra is nehezen jöttem rá, hogy angolul beszélnek. Úgy hangzik, mintha egy papírra hosszasan írnál grafitceruzával és aztán az egészet átsatíroznád.

Őszintén szólva, nagyon féltem tőle, de kétségtelenül van egy nagy előnye Angliában beszélgetni az emberekkel. Ami a nyelvet illeti, most már csak én lehetek a hülye.

VARÁZSLAT

"Kísérő sírást a sírásnak,

Milyen jó volna áldni tudni." (Ady Endre - Jóság síró vágya)

Gyerekkoromban még lehetett kérni a közértben, hogy a negyedkilós kávét vagy a tábla csokoládét a pénztáros csomagolja be  selyempapírba. Szerintem ez lenyűgöző, egy darab ócska papír átváltoztat egy olcsó csokit, ajándékká teszi. Arról szól, hogy hozzáteszünk valami apróságot, valami nélkülözhetőt, valami lényegtelennek tűnőt és ez megváltoztatja az eredményt.

Megköszönni a másik munkáját elhagyhatónak tűnik, de ha megtesszük, a munkából együttműködést csinálunk. Megtenni valamit, amit nem muszáj, amit nem fizetnek meg, amit nem várnak el, átváltoztat minket. Mosolyogva kezdeni egy megbeszélést, biztatóan megszólalni a néma közönségből, zsebkendőt kínálni valakinek, aki sír a metrón. Kezdetnek ennyi elég. Csak a lényegtelen dolgok lényegesek.

Massimo ma visszament Olaszországba, holnap Adrian is elmegy egy hétre Berlinbe tanítani. Ma még elrohant a könyvtárba és minden napra hozott nekem egy angol filmet, hogy nézzem meg és másnap telefonon megbeszéljük. A workaway-es kosztért, kvártélyért dolgozik, az ügyletnek az angol tanítás nem része. Néhány DVD egy találkozást barátsággá tesz.

KÜLÖNBÉKE

Játékos kedvű, szórakozni vágyó teremtmények vagyunk mi, a világegyetem vidrái." (Richard Bach)

Simon & Garfunkel - Mrs. Robinson 

Kommunikációs vagy inkább nem kommunikációs állóháborúba érkeztem. Massimo 26 éves olasz srác, elég komoly, kicsit talán magának való, van egy állatélelmezési bachelor diplomája és még a szüleinél lakik. Adrian 61 éves, öntörvényű művészlélek, időnként elég hisztis, ezen felül kialakította azt a véleményt, hogy Massimo lusta, még gyerek, mert a 'Mama-hotel'-ben lakik, kissé élhetetlen, ezért minden dolgába bele kell szólni. Mire megjöttem, a nem beszélünk, csináljon a másik, amit akar állapotba jutottak. Ma, a negyedik közös vacsoránknál a facilitátori szerepem már a filmekről szóló vitáig juttatta a helyzetet. Nevelési céllal elmeséltem Sainsbury reklámfilmjét, szokás szerint megint nem volt netünk, hogy megmutassam nekik. Három nemzet, három generáció ül az asztalnál, nagyjából 20-20 év van köztünk. Magyar filmekről nem esett szó, kicsit szánalmas, hogy csak Gábor Zsazsa került csak szóba a bombanők színésztehetség nélkül szekcióban. Tudtátok, hogy volt egy házassága a kilencből, ami csak egy napig tartott?

Mióta elmeséltem, Adrian azóta röhög folyamatosan a darált hús vs. cracked meal sztorin, amikor őrölt borsot kértem tőle, kis híján megfulladt. Ennek tiszteletére ma 'minced meat pie'-t csinált, darált húsos pite-szerűséget, ami meglepően finom volt. Olajon meg hagymán megfuttatta a darált húst és a szeletelt sárgarépát. Dobott hozzá konzervkukoricát meg némi barnaszósz fűszert, de ezek az eredeti angol verzióban persze nincsenek benne. A tepsi aljára pakolta a húsos katyvaszt, befedte krumlipürével és aranybarnára sütötte a sütőben. Ildi 'hamburger meat' javaslatát pedig sajnos nem védte szabadalmi oltalom, ezért bekerült a Német Kereskedelmi Kamara német-angol tolmács képzésének anyagába, mint példa a kreatív nyelvi problémamegoldásra.

Frankfurt meglepett a színeivel, megérkeztem a szalonzöld Spanyolországból és igazi szivárványszín őszbe csöppentem. A külváros lehetne akár Budapesten is, az épületek elég hasonlóak, eltekintve attól, hogy itt láttam először olyat, hogy a homlokzatfelújításnál ipari textillel be van fedve még a járda is, hogy nehogy megsérüljön, koszos legyen a törmeléktől. A Majna nagyon tetszett, komótosan halad a dolgára, mindkét parton lehet sétálni, kerékpározni egészen közel a vízhez, nincs beépítve, csak parkosítva. Persze, csak ha nem fél az ember a kacsáktól és egyéb szárnyas lényektől, akik tömegesen grasszálnak a járókelők között a parton. Rengetegen kerékpároznak és még nemigen találtam olyan útszakaszt, ahol ne lett volna kerékpárút is. Belefutottam egy piacba is, szerintem az egész város ott állt borospohárral a kezében. Megkóstoltam az almabort kis almalével keverve, de hagyjuk, jobb, ha az autógyártásnál maradnak.

BRICK IN THE WALL

"Kimondom azt, amit már régen sejtettem, és megengedem, hogy a kimondás által valósággá váljon. Elengedem a védekezést, amellyel nap, mint nap igazolom magam, fenntartom a látszatot, rejtegetem a sérüléseimet. Elengedem a félelmet az újabb sérüléstől, a magánytól, a hibázástól, a gyengeségem elvállalásától, a szabadságtól, a kiszolgáltatottságtól, az egyedülléttől, önmagamtól, attól a boldogságtól, amit nem érdemlek meg." (Dr. Sárvári György)

Pink Floyd - Another Brick In The Wall

Már este hullafáradtan, sötétben is láttam, hogy ez a lakás nem 80-85 %-os készültségben van, ahogy írták a meghívásban. Reggel felmérjük a terepet, nagyon sok mindent kell még megcsinálni, kicsempézni a fürdőszobát, letenni a régi követ a konyhában, ahol felszedték és aljzatbetont terítettek le. A szobákban szanaszét a bútorok és a cuccok, tiszta por minden, ezer dologba belekaptak és nem fejezték be. Tudom, hogy a szerelmetes bölcsészeim meg fognak bocsátani nekem, de ez történik, ha egy bölcsész-antimérnök nekikezd egy felújításnak egyedül, úgy, hogy még kalapács sem igen volt a kezében. Technológiai lépések gyermeki lelkesedéssel ötletszerűen felcserélve, szervezettségnek vagy legalább valami praktikus józan észnek nyomát sem találni.

Arra igen hamar rájövök, hogy Adrian miért vonzott be engem, én vagyok a mentőangyala, ide kell egy "építésvezető". Azt viszont, hogy engem mi húzott ide ellenállhatatlanul, félretéve a németekkel szembeni előítéleteimet csak délután kezdem megérezni. Valahogy első pillanattól kezdve azt éreztem, hogy ide kell jönnöm, mert ez egy sorsszerű találkozás lesz. Nem tudtam előre, de megörültem neki, hogy angoltanár a host, nem csak beszél, hanem tanít angolul, folyamatosan a nap minden percében. Az első hosszabb beszélgetésünk tizedik percében sírom el magam és kezdek el mesélni az általam nem ismert vér szerinti apámhoz kötött örök hiányról magamban, egy örök idegenségről, hogy bármilyen nagyon szeret az Apu, a családom, a barátaim, a szerelmeim, sosem érzem elég szerethetőnek magam, sosem fogom ismerni magam egészen. Sok munka van abban, hogy ezt elmondom egy vadidegennek vagy leírom ide. Bence mondta nekem mindössze 12 évesen, hogy nem kell Afrikába utaznom, hogy találkozzam magammal. Ez igaz, mégis, az utazás nemcsak térben történik, hanem lélekben is. Sajnálom, ha most nem minden bejegyzés lesz annyira mulatságos, de nemcsak vidám esti mesék vannak.

Az angolórák arról szólnak, hogy bocsássam meg magamnak, hogy nem beszélek elég jól olyan sok év tanulás után. Arról szólnak, hogy tökéletesség nem létezik és ha csak azzal elégszem meg, sosem leszek elégedett. Az angolórák nekem arról tanítanak, hogy én elhiggyem, hogy elég jó vagyok. Azt gondolom, hogy ez most a víz alatti szakasz, amikor visszatartod a levegőt és úgy érzed mindjárt megfulladsz. Nagyon-nagyon remélem, hogy egyszer csak felbukkanok és meglátom az én napsugaras kincses szigetemet. Tudom, hogy így lesz, de attól most nem fáj kevésbé.

Közben Massimoval összerakjuk a fürdőszobát, felbűvöljük a csempéket a nem létező falra, porlik szét az előkészítetlen téglafal. Megállapodunk, hogy felváltva főzünk, egy magyar, egy olasz, egy angol-kolumbiai nap. Végre meg fogom tudni, hogy mi a csudára való a zöld főzőbanán.

MÁSODIK ESÉLY

A mesésen alliteráló Marbella-Malaga-Madrid buszjáraton üldögélek. A búcsúzás most is esős lett, a pályaudvarra is korán értem ki, de a változatosság kedvéért ez a kávé épphogycsak vállalható volt. Azon tűnődöm fölötte, hogy a lényegre  törekvő életfilozófiám, csak kávé és net legyen, egész jól használható kávézó név lehetne: Coffe&WiFi, semmi sallang. A baromi kényelmetlen buszon kiegészítem, kávé, wifi és ágy, és én már elvagyok. Na jó, még az e-book olvasó. A Kindle lenne az az egy könyv, amit a lakatlan szigetre magammal vinnék. Meg persze egy napelemes töltő. De ha tényleg egyetlen könyv lehetne csak rajta, azt hiszem az az Iskola a határon lenne. Évek telnek, könyvek jönnek, de ez nem változik bennem.

Aztán Madridban rájövök, hogy megint nincs netem, a spanyol kártyára már nem akartam rátölteni, a magyar hetijegy meg nem működik, isten tudja miért. Körözök a buszpályaudvaron, kénytelen vagyok feltalálni magam a valóságban, mert nincs virtuális segítség. Elkérem egy turista fiútól a térképét, látva a tanácstalanságomat, irányba fordítja és megmutatja hol vagyunk. És ismét Madrid, ismét vonszolom az Atochán felfelé a bőröndöt, mint júliusban. Annyival jobb a helyzet, mint akkor, hogy nincs 46 fok és nem törik ki a bőrönd kereke. 

Az újságárus és néhány járókelő bevonásával megtalálom a panziót, ahol a háziasszony csak spanyolul beszél. Ez nem lenne nagy baj, ha nem lenne egy vállalásom, hogy egy közeli textilboltból viszek Frankurtba szövetet. Amire a pénzt a háziasszonynak átutalta Adrian, megbeszélte vele, hogy jöjjön el velem. nekem meg egy fénykép van a telefonomon. És kezdetét veszi egy burleszk filmbe illő jelenet, ahogy "megbeszéljük", hogy mikor megyünk ki a boltba és milyen anyagot veszünk. Én angolul beszélek, Mrs. Nieta spanyolul, nincs metszet. Feladom, elmegyek egyedül az anyagboltba, kézzel-lábbal a fénykép alapján megtalálom a szövetet, de Adrian csak annyit mondott, hogy ugyanabból, amiből ő szürkét vett (ez a kép van a telefonon) vegyek fehéret és persze, hogy van hófehér meg törtfehér. Lefényképezem és elmegyek megnézni a házi feladatul kapott egyik múzeumot.  

Madrid kap egy piros pontot a CaixaForum és az ő főlépcsője miatt, nem voltam még New York-ban, nem tudom megmondani, hogy mennyire hasonlít a Guggenheim Museum-ban lévő testvérére. Engem lenyűgöz, most nagyon szeretnék méltóképpen tudni fényképezni. A másik gyönyörűség a csupa növényekkel bevont fal, amit egy francia botanikus, Patrick Blanc tervezett. 

Eszem egy gyorsan felejtésre szoruló vacsorát, az étterem wifijéről elküldöm a képeket Adrian-nak és visszasétálok a panzióba. Megkezdődik a burleszk második felvonása. Mrs. Nieta ellentmondást nem tűrve, folyamatosan pergő nyelvvel elrángat az anyagboltba. Próbálom elmagyarázni, hogy hófehér meg törtfehér és, hogy Adrian még nem válaszolt, valószínűleg nincs netközelben. A boltban teljes káoszt okozunk, én mondom a magamét angolul, a végén már dühömben magyarul, ezek állnak velem szemben hárman és spanyolul kántálnak. Felhívom mobilon Adriant Frankfurtban, mire elmagyarázom, hogy mi van, megszakad. Végre találnak egy eladót, aki annyit beszél angolul, hogy fáradtan elmondom neki, holnap visszajövünk, zárjanak be végre. A humorérzékem újraélesztésre szorul, amikor végre WhatsApp-on elérem Adriant és azt mondja, vegyem azt a fehéret, ami nekem jobban tetszik.
Képek >>

FÜSTBEMENT TERV

"In the end we only regret the chances we didn't take."

FREE RIDE - Edgar Winter Group 

Újabb bűnömet kell meggyónnom, azon felül, hogy egy Petőfi vers címét kölcsönvettem, nem annyira szeretem a verseit. De, ha már így eszembe jutott, örök csodálatom tárgyát, Mácsai Pált és Latinovits Zoltánt érdemes megnézni, már csak azért is, hogy ne feledjük, bármilyen jók is vagyunk, mindig nem lehetünk a legjobbak.
Az volt a tervem, hogy ma továbbmegyek, de pár dolog miatt a maradás mellett döntöttem. Péntek óta nincs a házban internet, csak pillanatokra. Airbnb-n keresek szállást, erre ennyi net nem elég. Vasárnap még a ruháimat is ki akartam mosni, de hirtelen felindulásból indultunk a születésnapra, nem tudtam elindítani a gépet, még ment az előző adag. Nem tudom mit csinált volna az az expasim, aki minden találkozásunkat azzal halasztotta későbbre vagy el, hogy még megy a mosógépe. És én el is hittem, a cérna csak ott szakadt el, amikor élére hajtogatva tette be az alsógatyáit a szennyesládába.
Már sötét volt, mire tegnap hazaértünk, mosásról szó sem lehetett, és kedvesen győzködtek, hogy maradjak még egy-két napot. Az ágy amúgy is egész nap nagyon húzott, ezért nem volt hozzá kedvem, hogy nekiinduljak ma 11-kor szállásfoglalás nélkül.
Dél körül megérkezett az új fiú, Andy Szlovákiából. Tom már pakolt, mert este Írországba repül, Tina rettentő elfoglalt volt, szokás szerint, ezért rám maradt a ház megmutatása, meg a szokások tisztázása. De nem bántam, Andy-vel egyből kiválóan megértettük egymást, az angol is OK volt, az Anyukája éppen Budapesten dolgozik, tehát eleve örült nekem. 26 éves, és engem is annyinak nézett, ami kedves és kegyes hazugság, de mosolyogva könyveltem el, persze. Lementünk a tengerpartra, és az erősen goás beütésű, utolsó parti bárban mezítláb csodáltuk a naplementét és megvitattuk az utazásokat, a félreértett és kinevetett angol mondatokat, kutyákat, gyerekeket, meg mindent. Mi beértük két alma cider-rel és csak a szomszéd asztaloktól átcsellengő füves füsttel, de ezzel egyedül voltunk a helyen. Nem is meséltem, hogy Tom nagymamája még főzött teát marihuánából, alvást elősegítendő.
Ránk sötétedett, mire hazavihorásztunk, legjobban azon a friss szerelmespárok első közös bevásárlására kívánkozó mondaton az Aldiban, amit Andy ejtett el. Vett egy mentolos papírzsebkendőt magának, mondtam, én nem szeretem a mentolost. "Óh, hát akkor ebben most nem vagyunk egyformák? "

FASÍRT A LEVESBE

"Silence is better than bullshit." 

Depeche Mode - Enjoy the Silence 

Ez egy kerti nap volt teljesen, őszre felkészítés, száraz levél gereblyézés, kapálás. Meg kell tanulni spanyolul, csupa dallam ez a nyelv: 'rastrillo', így mondják a gereblyét. Mondjuk, a talicska is gyönyörű szó, szerintem. Csak kicsit nehéz. Hálás voltam Apunak gondolatban, hogy úrilány neveltetésemben a mosószappan keverésen, csirke bontáson, politikai gazdaságtanon kívül a talicskázás is helyet kapott. Így már csak haladó szintra kellett lépnem, sziklás-köves domboldalon lefelé 30 fokban. Ami itt is 'very unusual', szokatlan, szeptember végén, amint azt Tom napjában négyszer elmondja. Azt hittem, csak gonoszkodás ez az angolokkal meg az időjárással, de Tomnál totál igaz.

A ház ura elképesztően rosszul főz, az angol "gourmand"-ság (lásd még: fish and chips) párosítva a spanyol bátorsággal. Abban a hitben van, hogy a rozmaringot kilóra kell a kajába tenni. Nem bennem van a hiba, megvitattuk Stellával, a németjuhásszal, egyetért. Úgy érzem, a híres angol udvariasságba nem fér bele, hogy erre rávezessem, ezért megkerültem a problémát. Amikor csak lehet -magyar ízek megmutatása ürügyén-, inkább én főzök. Sajnos nem én vásárolok, ezért bevásárlólistát írok, ma kivételesen Tinának. Ma egybefasírtot terveztem (nem mertem megpróbálni az olívaolajban fasírt kisütést), petrezselymes krumplival. Há, darált hús angolul, passz. SZTAKI szótár: darált=cracked, tehát ment a listára 'cracked meat'. És jött egy fél kiló apróhús. Kétségbeesett arcom láttán megéleztek nekem egy kést. Remek, fasírt ötlet ment a levesbe, összekapartam az összes vöröshagymát a házban és pörkölt lett belőle. Vacsora fölött elmeséltem a goulash sztorit, amúgy egy falat sem maradt. Angoltanár barátaim utóbb megszakértették, hogy 'ground meat' vagy 'minced meat' kellett volna. Végső megoldásnak a 'hamburger meat'-et javasolta Ildi, zseniális, kár, hogy nekem nem jutott eszembe.