A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Mérő-Baracskai-Velencei-Síklaki-Nahalka iskola. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Mérő-Baracskai-Velencei-Síklaki-Nahalka iskola. Összes bejegyzés megjelenítése

2015. november 6., péntek

MISI MÓKUS ÉS A MESTEREK


Misi Mókus itt lakik a szemközti fán a feleségével/barátnőjével/csajával. Nem tudom a mókusok mennyire monogámok? Igazából azt sem, hogy a kicsi vörös tényleg lány-e, de úgy képzelem. Ideérkezésem másnapján láttam őket először és olyan önfeledten kergetőztek a konyhaablakkal szemközti hatalmas fenyőn, hogy eszembe sem jutott elrohanni a fényképezőgépért, gondoltam ez a mindennapos program. Ezzel kezdetét vette az idegek harca, amely közel egy hónapig tartott.
A mókusok nem jöttek elő, amint megneszelték, hogy el akarom lopni a lelküket. Vagy, ha előjöttek, akkor nem volt ott a fényképezőgép. Vagy, ha a fényképezőgép is oda volt készítve, akkor még le kellett raknom a kőműves kanalat, kibújni a kesztyűből, megmosni a kezem és már fényképezhettem is. Leginkább a lombokat.

Kevés szakmára mondom azt, hogy semmilyen körülmények között nem csinálnám, ilyen a kozmetikus, a sales manager és a BKV ellenőr, de most már a természetfotós is. Bár, felteszem ők nem munkavédelmi kesztyűben, padlólap rakás közben űzik a mesterséget. Talán ezek másnapos mókusok, mert a Budapestről visszaérkezésem másnapján megkegyelmeztek. A fáról-fára repülést ugyan nem sikerült megörökíteni, de néhány használható kép született a fekete farkúról. Tersánszky Misi Mókusát semmiképpen nem nevezném kedvencemnek, mégis tudott valamit, mert a frankfurti mókusról eszembe jutott és 30 év múltán is emlékszem a történetre.

Valahogy a mesterek is ezt tudják, beívódnak a bőröd alá, bekerülnek a keringésedbe. Nem mondataikra emlékszel, hanem a világképedbe épülnek, mint egy jóindulatú szilánk a szemben, ami fájdalmasan épül be, de tisztábban látsz tőle. Az én mester fogalmam nagyon szubjektív, nem egyszerűen sokat tudó, az csak szükséges, de nem elégséges feltétel, hogy nagymester legyen, ahogyan Mérő tanár úr tanította. De, hogy épp a te számodra ki lesz mester, az nagyon személyes. Akinek az asszociációi (mert ő már képekben beszél) érthetőek a te személyes tudásoddal, akinek a módszerei számodra továbbgondolhatóak, aki pont téged lök tovább mindig, amikor elakadsz, pedig sosem a feltett kérdésedre válaszol.

Nekem kétszer adatott meg ilyen találkozás. Dr. Baracskai Zoltán professzor, aki a megalázó inasidőről ír, apróra szétszedte és újra összerakatta velem (és még sokunkkal) a tudást a morálról, a lényegesről és a kiszámíthatatlanról. Számomra azért lett mester, mert megalapozta a hitemet, hogy érdemes azokon a kérdéseken gondolkodni, amelyeken rágódom.
A saját eredeti szakmámban, rendszerszervezőként pedig minden amit, Pálmai Dávidtól tanultam ott van valahol az én megoldásaimban.

Mestereid csak kevesen lehetnek, meg is őrülnél annyi szilánkkal. A tudásod viszont sokféle forrásból konstruálódik, nekem mindenképpen az olvasás marad a legnagyobb input, például Sárvári Györgytől, akit talán egyszer harmadikként emlegetek ebben a sorban.


2015. október 14., szerda

CSADORBOLT ÉS ZÖLDBANÁN

"Teremtenék ateista és hívő bolygót is, lássuk, melyik vezet szebb világra, ha hisznek bennem, vagy ha nem? Sőt, teremtenék olyat is, ahol mindenki hitvak. És teremtenék egy vegyes bolygót is, amelyben mindezeknek a bolygóknak a tulajdonságai egyszerre megjelennek. Alighanem ez bizonyulna az összes teremtményeim közül a legérdekesebbnek. Így jönne létre a Föld nevű bolygó. " (Mérő László - Az elvek csapodár természete)
Madonna - Like A Prayer
A napok csemperakással és fúgázással telnek, van időm gondolkodni. Néha azon veszem észre magam, hogy angolul. Massimo azt mondta este, vele is előfordul, pedig ő éppen takarólemezeket barkácsol a WC-ben, szóval nem a csempe tehet róla. Bár megegyeztünk, az lesz az igazi, ha angolul álmodunk. Én ma zenét hallgatva aludtam vissza reggel és zenehallgatásról, takarításról és füves cigikről álmodtam, szóval még van hova fejlődni.

Amikor Frankfurtba érkeztem, a repülőgépből kilépni csak útlevél ellenőrzés után lehetett. Az érkezési oldalon először csak néhány feketehajú, sötétszemű férfi tűnt fel virággal a kezében, aztán az asszonyok bekötött fejjel. Elmosolyodtam, milyen kedves nagy család, vajon kit jöttek köszönteni? Ahogy kiértem, akkor láttam, hogy több százan vannak, virággal a kézben. Mintha valami közel-keleti repülőtérre érkeztem volna. Szívszorító volt látni, vártak csendesen, egy másik életben, valakit a régiből.

Ez a blog az én személyes benyomásaimról szól. Nem ítéletekről, politikáról, történelemről. Csak történetekről, ahogy én láttam őket. Nem tudom, hogy dolgozni jönnek-e ide az emberek? Nekem itt, a német utcákon járkálva nem tűnnek fel koszos menekültek, hajléktalan semmirekellők. Láttam viszont csadorboltot, pontosabban csak muszlim ruhákat áruló női ruhaboltot. Több tucat indiai hangtálat a bolhapiacon egy árusnál. Feketebőrű bankárt, német gázszerelőt. Mindenféle nációt a Majna partján kacsákat etetni vagy borzalmas borokkal koccintani a piactéren.
                                                                                     
A katolikus temetőben -amely némán körülöleli a zsidó temetőt- hosszú parcellákat töltenek meg az egyforma katonasírok, mind-mind a II. világháborúból. Külön parcellában vannak az orosz katonák sírjai. Előttük a tábla emléket állít a nemzetszocializmus áldozatainak, örök figyelmeztetésül, hogy mire vezet a gyűlölet. A szavaknál sokkal többet mond ez a szobor.

Egy olasz fiú és egy magyar nő egy spanyol állampolgár lakását segít felújítani Németországban, az asztalon kolumbiai étel (bab, füstölt hús, zöld banán) van, angolul beszélünk és az amerikai popzenéről vitatkozunk. Tud-e Madonna énekelni vagy sem? Nem mentem még elég messzire, bár beszélgettem angolokkal, észak- és dél-amerikaikkal, izlandiakkal, ausztrálokkal, afrikaiakkal az előző hetekben, de valahogyan mind kötődtek Európához. Valószínűleg távolabb másképp lesz, de itt segített közös nevezőt találni a beszélgetésekben, hogy láttuk ugyanazokat a filmeket, hallgattuk ugyanazokat a zenéket és előfordul, hogy olvastuk ugyanazokat a könyveket (Kafkáról beszélgetni egy kolumbiaival Frankfurtban...). A beszélgetések mindig továbblépnek a bugyuta amerikai filmeken és a családról szólnak, szerelemről, szeretetről, gyerekekről, születésről, halálról, munkáról, karrierről, otthonokról.

Végigjártam egyszer egy pszichodráma csoportot, az első meghatározó élményem a másfél év elején az volt, hogy mennyire egyforma gondokkal küszködünk. Nagyon sokfélék voltunk ott, férfiak és nők, látók és nem látók, szegényebbek és kevésbé, értelmiségiek és két kézzel dolgozók. Nagyon különböző élethelyzetek jelentek meg, de engem elemi erővel meglepett, hogy mindannyian hogyan gyötrődünk magunkban és mennyire félünk megmutatni magunkat igazából, levenni az álarcainkat. Ilyesmit érzek most is, mindegy milyen nyelven beszélt hozzánk az anyukánk, valahogy szóba kerül a beszélgetésben. Biztos kiderül, van-e gyerekünk, mit dolgozunk. Bárkivel töltesz el pár napot, látod minek örül, miért szomorú, ha figyelsz, látod őt gyerekként. Látod gyengének, találsz benne esendőt. Azt hiszem, hogy ha vesszük a fáradtságot, hogy megismerjük a másik embert, akkor nem tudjuk igazán gyűlölni. Mindig találunk valami kicsi közöset, ha mást nem, hogy egyikőnk sem látott még soha lila karalábét, csak zöldet.

Azt hiszem elég lenne, ha egymás istenei helyett a gyerekekről beszélgetnénk. Elég lenne eltanulni a nőktől az élet misztériumának a tiszteletét, eltanulni, hogy meghatódunk bárkinek a várandósságáról hallunk, akár ismerjük, akár nem.






2015. szeptember 20., vasárnap

ÓCSKAPIAC

"Every day, once a day, give yourself a present. Don't plan it. Don't wait for it, just let it happen" (Agent Cooper /Twin Peaks/)
Rupert Holmes - Escape (The Piña Colada Song) 
Jó ötletnek tűnt. A piacok ugyanis a gyengéim. Színesek, illatosak, vidámak. Imádok piacra járni, bárhol vagyok, elmegyek, ha tehetem. Ezért egyből igent mondtam, mikor megkérdezték, hogy elmegyek-e velük a piacra. Ez egy ócskapiac volt, fenyőtoboztól a salsaruhán át, a pókember figurákig. A használtcikk piachoz nekem nincs türelmem és egyből bekapcsolja bennem az emléket a rendszerváltás éveinek 'lengyelpiacairól'. A pokrócról árult életdarabkákról, amik nem mellesleg az elmúlt hónapokban újra feltűntek Budapesten. Persze, minden szabály alól van kivétel, volt egyetlenegy vízszintes lomtalanítás, amibe én is bele tudtam feledkezni, Lisszabonban a Tolvajok piaca. A coach suliban Velencei Joli a secondhand ruhabolttal magyarázta az opportunista keresést. A használtpiac is ilyen, nem úgy mégy oda, hogy elképzeled a tökéletes Igazmondó tükröt, hanem megveszed azt, ami éppen megfelelő: éppen jó, éppen megfizethető, éppen szükségesnek tűnik. Egyesek szerint a házasság is így köttetik. Különben meg, ki a fenének kéne igazmondó tükör.

2015. szeptember 16., szerda

LÉLEGEZZ!

"It is not down in any map, true places never are." (Herman Melville)
Sufjan Stevens vs. Coldplay - Chicago Clocks
Eredetileg rendszerszervező vagyok -Mérő Laci szokta mondani, hogy bármivel is foglalkozik, az ő anyanyelve a matematika-, az én anyanyelvem az algoritmizálás, a rendszerbe foglalás. Akkor is, ha vízóra papírt töltök ki, akkor is, ha rendezvényt szervezek és akkor is, ha családot menedzselek. Utóbbi nagyon szeret engem, mert ezt többé-kevésbé békésen elviseli. 
Az egész csak arról szól, hogy meg kell találni a rendezőelvet. Amikor gyerekkoromban Anyukám gombjait rendezgettem különböző szempontok szerint, könnyű volt. Amikor banki rendszerekben képezzük le a valóságot, időnként elég nehéz. Ha ezt a létezés nevezetű valamit körülöttünk akarjuk jobban megérteni, az élet rejtett logikáját keressük, egyenesen lehetetlennek tűnik. Mégis, ebben a pár hónapnyi ajándék időben én intenzíven ezzel foglalkozom. Napra-nap ezt tesszük, megéljük, értelmezzük, visszacsatoljuk, de nekem most megadatott, hogy hátrébb lépjek és lecsendesítsem a háttérzajt. Nagyon hiányoznak, akiket szeretek, néhányuknak hallom pár naponta a hangját, mások írnak, páran csendben szeretnek engem messziről. Ennek ellenére áldásnak élem meg, hogy itt lehetek és figyelhetek.
Persze ezt számtalan más módon is megtehetném, lehetnék a csakazértis Moszkva téren a hajléktalanok között, ülhetnék börtönben, járhatnám a Camino-t, dolgozhatnék három műszakban a ládagyárban. Sokféleképpen kikerülhetsz a komfortzónádból. Nekem fontos volt, hogy valamit dolgozzak, ezért a segítőként utazást választottam. Fontos volt, hogy utazzak, el akartam kicsit jönni Magyarországról Európába. Abból élek, ahhoz értek, hogy terveket, módszereket gyártok és azt véghezviszem, véghezvitetem. Nekem a komfortzónából kilépés az, hogy nincs terv, hogy nem nálam van a kontroll. Az utam alakítja, hogy merre megyek, hol alszom, mit dolgozom, mit eszem. Nekem nincs más dolgom, csak lélegezni.