MÁSODIK ESÉLY

A mesésen alliteráló Marbella-Malaga-Madrid buszjáraton üldögélek. A búcsúzás most is esős lett, a pályaudvarra is korán értem ki, de a változatosság kedvéért ez a kávé épphogycsak vállalható volt. Azon tűnődöm fölötte, hogy a lényegre  törekvő életfilozófiám, csak kávé és net legyen, egész jól használható kávézó név lehetne: Coffe&WiFi, semmi sallang. A baromi kényelmetlen buszon kiegészítem, kávé, wifi és ágy, és én már elvagyok. Na jó, még az e-book olvasó. A Kindle lenne az az egy könyv, amit a lakatlan szigetre magammal vinnék. Meg persze egy napelemes töltő. De ha tényleg egyetlen könyv lehetne csak rajta, azt hiszem az az Iskola a határon lenne. Évek telnek, könyvek jönnek, de ez nem változik bennem.

Aztán Madridban rájövök, hogy megint nincs netem, a spanyol kártyára már nem akartam rátölteni, a magyar hetijegy meg nem működik, isten tudja miért. Körözök a buszpályaudvaron, kénytelen vagyok feltalálni magam a valóságban, mert nincs virtuális segítség. Elkérem egy turista fiútól a térképét, látva a tanácstalanságomat, irányba fordítja és megmutatja hol vagyunk. És ismét Madrid, ismét vonszolom az Atochán felfelé a bőröndöt, mint júliusban. Annyival jobb a helyzet, mint akkor, hogy nincs 46 fok és nem törik ki a bőrönd kereke. 

Az újságárus és néhány járókelő bevonásával megtalálom a panziót, ahol a háziasszony csak spanyolul beszél. Ez nem lenne nagy baj, ha nem lenne egy vállalásom, hogy egy közeli textilboltból viszek Frankurtba szövetet. Amire a pénzt a háziasszonynak átutalta Adrian, megbeszélte vele, hogy jöjjön el velem. nekem meg egy fénykép van a telefonomon. És kezdetét veszi egy burleszk filmbe illő jelenet, ahogy "megbeszéljük", hogy mikor megyünk ki a boltba és milyen anyagot veszünk. Én angolul beszélek, Mrs. Nieta spanyolul, nincs metszet. Feladom, elmegyek egyedül az anyagboltba, kézzel-lábbal a fénykép alapján megtalálom a szövetet, de Adrian csak annyit mondott, hogy ugyanabból, amiből ő szürkét vett (ez a kép van a telefonon) vegyek fehéret és persze, hogy van hófehér meg törtfehér. Lefényképezem és elmegyek megnézni a házi feladatul kapott egyik múzeumot.  

Madrid kap egy piros pontot a CaixaForum és az ő főlépcsője miatt, nem voltam még New York-ban, nem tudom megmondani, hogy mennyire hasonlít a Guggenheim Museum-ban lévő testvérére. Engem lenyűgöz, most nagyon szeretnék méltóképpen tudni fényképezni. A másik gyönyörűség a csupa növényekkel bevont fal, amit egy francia botanikus, Patrick Blanc tervezett. 

Eszem egy gyorsan felejtésre szoruló vacsorát, az étterem wifijéről elküldöm a képeket Adrian-nak és visszasétálok a panzióba. Megkezdődik a burleszk második felvonása. Mrs. Nieta ellentmondást nem tűrve, folyamatosan pergő nyelvvel elrángat az anyagboltba. Próbálom elmagyarázni, hogy hófehér meg törtfehér és, hogy Adrian még nem válaszolt, valószínűleg nincs netközelben. A boltban teljes káoszt okozunk, én mondom a magamét angolul, a végén már dühömben magyarul, ezek állnak velem szemben hárman és spanyolul kántálnak. Felhívom mobilon Adriant Frankfurtban, mire elmagyarázom, hogy mi van, megszakad. Végre találnak egy eladót, aki annyit beszél angolul, hogy fáradtan elmondom neki, holnap visszajövünk, zárjanak be végre. A humorérzékem újraélesztésre szorul, amikor végre WhatsApp-on elérem Adriant és azt mondja, vegyem azt a fehéret, ami nekem jobban tetszik.
Képek >>