SZILÁNKOK

Cseh Tamás - Horváthország

Onnan jutott eszembe ez a dal, hogy Anyukám kötött nekem karácsonyra egy gyönyörűséges mentazöld stólát, ami az elmúlt pár napban az eredeti funkcióján kívül volt már derékmelegítő, takaró, párna, időnként az unokahúgom királynői uszálya. Akik jól ismernek engem, elkezdenek aggódni, ha Cseh Tamást hallgatok huzamosabban, általában olyankor valami érzelmi válsághelyzet van. Most nincs.

A karácsonyi ajándékoknál már csak egy dolgot vártam jobban, mikor hazaindultam. A hét végén volt egy önismereti csoport, ami az illeszkedő és az inspiratív én kettősségével foglalkozott és az az ember tartotta, akit lelkem legmélyéből tisztelek. Amikor először olvastam az invitálást, biztos voltam benne és még most újraolvasva is úgy tűnik, hogy az én elmúlt hónapokban boncolgatott kérdéseimmel nagyon rímelt a csoport témája. Nyitott szívvel érkeztem és egy-két óra múltán mégis azon vettem észre magam, hogy bezárultam és egyáltalán nem értem, hogy mit is keresek én egy ilyen csoportban. Szédelegtem az érzéstől, hogy nincsenek külső válaszok, nincs rövidebb út. Mérő Laci szokta volt mondani, hogy az iskolájukban a felvételin csodavárásra és intelligenciahiányra szűrnek. Kívülről várjuk a csodát, pedig bennünk van, csak ijesztően kacskaringós az út. Nehezen fogadom el.

Az első hétnek volt egy másik keserédes élménye is. Régi rajongója vagyok a Momentán Társulatnak, improvizációs színházat csinálnak, remekül, viccesen, okosan, odamondogatósan. Ezen az előadáson a főhős Kupa Mihály volt. Rég nem láttam őt, egyébként is az elmúlt hónapokban a magyar közéletet szinte teljesen kizártam. Sokkoló volt nagy dózisban a szakember értetlensége az ország helyzetével kapcsolatosan, úgy éreztem, hogy a Momentánosoknak is időnként nehéz volt a feladat, hogy igazán nevetni tudjon a közönség.

Ma turistáskodtam egy kicsit Budapesten. Élveztem a napfényt, fényképezőgéppel a nyakamban.
Találgattam a Nemzeti Színház körül, hogy minden színész-szobrot felismerek-e? Belefeledkeztem a fény-árnyék csapdákba az épületen. Megnéztem végre a Bálnát, elszörnyedtem a wc-k állapotán, értetlenkedtem a félig belakott épületen, dühöngtem a gyönyörű dunai panorámát elcsúfító piszkos üvegtáblákon. Elbúcsúztattam a 15 év után bezáró kedves kávézónkat, az Alibit és egy másik isteni kávé felett fejeztem be a sétát, amit a Kredenc bistroban a kis-nagyfiam készített.

EGYSZER

Rúzsa Magdolna - Egyszer

Sok kérdés volt, amikor szeptemberben elindultam. Néhány válasz meglett útközben, sok kérdés kihullott, a rácsodálkozás megmaradt. Úgy indultam el, hogy karácsonyra visszajövök, aztán vagy folytatom a régi, jólszabott életemet vagy majd meglátjuk. Sosem gondoltam magam egy vándormadárnak, jó vagyok az otthonteremtésben. De nincs maradásom, szerettem menni, megérkezni, kérdezni, hitetlenkedni, elbúcsúzni, újrakezdeni.

Voltam már a pöttyös bögrék és a tornazsákok világában és hiszem azt is, hogy van helyünk a világban. De, hogy az enyém hol van, most nem tudom. Otthagytam a parkettát, amibe lakkozás előtt piros filccel beleírtuk a nevünket, a szakmát, amibe 11 évesen beleszerettem, a fákat, amiket ültettem. Sokáig úgy gondoltam, hogy nem tudnék igazán összebarátkozni, pláne nem tudnék beleszeretni valakibe, aki nem látta a Süsü a sárkányt, nem érti az Egyperceseket, nem majszolt Pirospöttyöst. Most már tudom, hogy elég a Jamie és a csodalámpa szemetlen kutyája, a Keresztapa és a sonkás tojás is közös nevezőnek. Viccet félretéve, sokkal inkább vagyunk egygyökerűek, mint a különböző kultúrák, szokások és vallások máza alapján gondolnánk.

Nekem mennem kell, hajt a kíváncsiság, a nyughatatlanság, a tenni vágyás. Biztosan érzem ezt, mégis összeszorul a szívem, ahogyan kimondja "Kedvesem".

BUDAPEST, TE CSODÁS

Vivaldi - Four Seasons (Winter)

Nahát, szóval, megvagyok. Holnap lesz két hete, hogy újra Budapesten. Utolsó este egy remek karácsonyi koncerttel a buddhistáknál, hagyományosan a világbékéért, szerencsére szépségkirálynők nélkül.

Hétfő hajnalban egy magabiztos indulás a repülőtérre, minden időben összepakolva, jegyek megvéve, milyen jó, hogy már nem izgulok utazás előtt, a busz is csak negyedóra múlva ér ide, a francba, hol a telefonom? Mérlegeltem a pocklingtoni buszvégállomáson, hogy visszastoppoljak-e valahogy a meditációs centrumban hagyott telefonért vagy érjem-e el biztosan a repülőt? Utóbbit választottam és megjegyeztem egy újabb utazási alapszabályt, az indulás előtti utolsó pisilésnél ne rakd ki a farzsebedből a telefont. És/vagy ne hagyd a radiátoron az új -egyik fele Nap, másik fele Hold- fülbevalódat csodálva a tükörben. A buszon aztán két dologra jöttem rá, egyrészt valami történhetett az utóbbi hónapokban velem, mert a telefon ottfelejtésből nem jutottam oda két perc alatt, hogy reménytelenül szerethetetlen lúzer és rossz anya vagyok, pedig ezt általában a harmadjára bepróbált hátrafelé parkolásból is le tudom vezetni. Másrészt, hogy posta is van a világon, nem kell visszautazni a telefonomért.

Leeds-ben szóba elegyedtem jónéhány magyar sráccal, akik kint dolgoznak és hazajöttek karácsonyra, a sokféle történetben közös volt az "itt jobban megélünk, de az első év rettenetes a család nélkül"-motívum.
Ferihegyen papíron a nevemmel, nagy öleléssel és egy hústartalmú étel ígéretével vártak. Az unokaöcsém és unokahúgom "Marcsiiiii" kiáltással ugrottak a nyakamba, a kis-nagyfiam csak sokáig ölelt szokatlanul csendesen, jó volt hazaérni.

A reggeli teám melletti mókusbámulásból zavarba ejtő volt áthangolódni a pesti rakpartra dugóban ülve, a Google naptárban elfelejtett időzóna beállítás miatti egy óra késésre a találkozóimról, hogy az időközben Óbudán bevezetett parkolási övezetekben cirkálásról már ne is beszéljünk.

Furcsa ünnepek voltak most nekem, a kis-nagyfiam 21 éves lett és most először nem bújhattam mellé 9.05-kor elmesélni, hogy hogyan is volt az a bizonyos reggel. Sok év óta először nem vettem Lórinál karácsonyfát, idén a sevillai rózsa ihlette a karácsonyi csomagolást, több volt az angol jókívánság, mint a magyar.
Az igazán fontos dolgok szerencsére nem változtak, a nagy családi asztaltól senki sem hiányzott, a választott családomnál tölthettük Karácsony másnapját, az Apu halászléje és a Mama beigli-je még mindig a legfinomabb, a Fő tér gyönyörű karácsonyba öltöztetve, különösen forralt borral a kézben.

Nyolc nappal azután, hogy leszálltam a repülőről, a telefonom is megérkezett, reméljük lassacskán a lelkem is ideér.

CSAK AZ ÍZE KEDVÉÉRT

"Furcsa paradoxon, hogy aki meglátta az igazságot, az nem tudja elmondani, mit látott. Ami meg elmondható, az nincs kapcsolatban az igazság meglátásával." (Dobosy Antal)

Presser Gábor - La Baletta No. 2

Nagy ajándéka az életnek, hogy idekeveredtem. Izgalmas látni belülről egy buddhista közösséget, figyelni a mindennapokban hogyan gyakorolják, amit tanítanak, amit tanulnak. Merthogy folyamatosan tanulnak. Az számomra furcsa, hogy ugyanaz az ember írta az összes könyvet, amelyet forgatnak, de ez csak értetlenség, nem ítélet.
Bocsássatok meg érte, de szándékosan nem írok a buddhista tanításokról konkrétabban, túlságosan kevés a tudásom ahhoz, hogy akár csak nagy vonalakban belemerészkedjek a témába.

Ami engem mélységesen megérintett, az egészen banálisnak tűnik. Százszor-ezerszer mondtam el életemben, hogy de jó lenne kikapcsolni az agyamat és nem gondolkodni folyamatosan mindenfélén. És százszor-ezerszer válaszoltam rá, kár, hogy azt nem lehet. Pedig lehet, meg lehet tanulni és lehet napra nap gyakorolni. Csak itt értettem meg, hogy a meditáció egy tréning, amivel azt gyakorolhatjuk, hogy az elmét kordában tudjuk tartani. Hogy ne sodorjanak a gondolatok, ne pörögjenek a képek megállíthatatlanul. Nem megy máról holnapra, de lehetséges.

Hihetetlen nagy a békesség bennem, nyugodtan alszom, korán ébredek, elmegyek a reggeli meditációra, végzem a dolgom, ha csengetnek, leülök a többiekkel enni. Ha van időm sétálok, fényképezek, néha gyártunk valamit közösen, most éppen karácsonyi díszeket textilből. Megtanulok mindent, amit tudok.

Nem tudtam magamról elképzelni azt a nyugalmat, ahogyan dolgozom, legyen szó vasalásról, sövény nyírásról, csempézésről vagy akár doksi írásról a banknak. Persze most is jól akarom csinálni, befejezni mikorra terveztem, de közben élvezem, hogy csinálom, "csak az íze kedvéért".

FOLYÉKONYAN

Jézusban persze nem hisznek, de egy keresztény országban élnek és szinte mindannyian keresztény családban nevelkedtek, így pénteken nagy karácsonyi készülődés kezdődött a buddhista meditációs centrumban. A szerzetesek és a rezidensek díszítették fel az épületet, nekünk workvisitor-oknak szokásos munkanapunk volt, csak a közös tea- és keksz szünethez csatlakoztunk. Hogy szürreális-e buddha képek között karácsonyfát látni? Szerintem igen, képeket itt találtok, de egyben gyönyörű is. Mélyen szimpatizálok Yann Martell Pi-jével, aki egyszerre akar hindu, muszlim és keresztény lenni.

 Itt amúgy is december elején állítják fel a karácsonyfát, bár az ajándékok csak 25-n reggel érkeznek, akkor hozza őket a Santa Claus. Ezért aztán Mikulást, ahogyan mi ma, nem is tartanak. Bár beszivárgott valamennyire, mert tegnap és ma mindenfelé lehetett mikulássapkás járókelőket látni. A hétvégén kétszer is megvilágosodtam Bridget Jones naplójával kapcsolatban, amit azóta szeretek, amikor még nem volt így felkapva és elcsépelve. Egyrészt sosem tudtam komolyan venni, hogy Mr. Darcy felnőtt férfi létére rénszarvasos pulóverben jelenne meg nyilvánosan. Péntek este megértettem, hogy ez bizony lehetséges. A nemzőkorú férfiak nemzeti sportot csinálnak a hülyébbnél hülyébb szarvasos, télapós pulóverekből, mellényekből és -ha nem látom, nem hiszem el- komplett öltönyökből. És ez nem büntetendő.
Lehet, hogy ciki, de én ma láttam először egy üzletben Wonderbra melltartót, ami miatt a könyv második részében ölre mennek a csajok a börtönben és napi félóra viselésnek egy szál cigi az ára. Nos, most már értem, miért.

Nagyon szeretem az alma cidert, de van még jobb. Az alma cider forrón. Az még csak fokozza a hatást, ha kedves pasi adja egy 'darling' kíséretében, nem tud annyira mosolyogni, hogy ne értsem. Végezetül az angol nyelv megértéséről, örökös lektorom kérésére. Hullámvasút. Így tudnám összefoglalni. Amikor fellélegzel, hogy érted, igen, most megvan, akkor valaki más szól hozzád és fogalmad sincs, hogy miről beszél. Elismétli és még mindig nincs. Szótagolja és még mindig nem érted. Negyedjére megérted és rájössz, hogy a basic angol szavai. Belefeledkezel a beszélgetésbe, oximoronról, Scott-ról és a nyúlhús zsírtartalmáról, aztán nem érted a buszsofőrt. Sosem érted a buszsofőröket. Viszont, ha figyelsz, akkor azt látod, hogy sokszor visszakérdeznek egymás közt is. Hogy a kanadai, az amerikai, az angol, az ír, a skót, a Wales-i másképp mondja. Sőt országon belül is, manchesteri, a liverpooli kiejtés és a rettenet geordie-ról már ne is beszéljünk. Nekik természetes, hogy sokféle angol nyelv van, a külföldi kiejtés csak egy újabb variáció. Tudják, hogy a spanyolok az s-sekkel küzdenek, a németek meg a magyarok a w-vel. Hálásak, hogy az országukban az ő nyelvükön beszélsz. És ők nemigen beszélnek más nyelvet. Úgyhogy félre kell tenni a gátlásokat, mi sokkal jobban félünk, mint amennyire ez nekik problémát jelent, majdnem mindig segítenek. Ha meg nem, akkor én mantrázni szoktam magamban, barátocskám, örülj, hogy nem neked kell magyarul beszélned, ikes és nem ikes igékkel, alanyi és tárgyas ragozással.