MERRE TOVÁBB?

Szombat reggel még nem tudtam, hova megyek tovább hétfőn. Ami azért az A, B, C terveket folyamatosan karbantartó, projekt kritikus utat számoló, családot kétnapos utazás előtt őrületbe kergető énemtől elég távol van. Furcsamód egyáltalán nem idegesített, talán Cartagenába, oda e dal óta vágyakozom. Talán Birmingham mellé egy csatorna menti házba. Írtam pár levelet, de nemigen jöttek a válaszok. Szerencsére, nem sokat kerestem állást még életemben, de olyasmi érzés lehetett, mint, hogy küldözgeted a süket űrbe az önéletrajzokat.

Kérdezte a legjobb barátom a héten, hogy egyáltalán lehet-e Spanyolországban magányosnak lenni? Azt hiszem, magányosnak bárhol lehet lenni, de itt biztosan nem könnyű. A szombati napot szinte teljesen a gép előtt töltöttem, de az ablakon behallatszott az élet és az öröm. Kiválogattam minden olyan hostot Európában, akik last minute kerestek segítőt és nekem tetszettek. Aztán írtam mindegyiknek. Meg dolgoztam kicsit. Nem volt egy tipikus Costa del Sol-turista napja. Azért belefért egy kis lófrálás is és fényképeztem pár képet a folyómeder oldalából. Valahol vágyunk a rendre, a víztelen folyómeder graffitijei a vizet jelenítik meg. Sok a graffiti itt is, Cala de Mijas környéki településeken is, mintha létezne egy különbéke a hatóságokkal. Sok felhagyott épületet keltenek újra a rajzok.

Amiből kevés van -már Barcelonában is figyeltük a nyáron- az a

kutya. Nem mondom, hogy nem látsz, de ritkán, kutyát sétáltató embereket. Lehet, hogy ez összefüggésben avval, hogy 750 eurós büntetés jár a kutyapiszok otthagyásáért.

Az ablakon nemcsak a gitárszóló, a gyereknevetés, a kávézó trécselése hallatszik be, hanem a teljesen érthetetlenül hajnali kettőkor megjelenő szemeteskocsi zaja is. És a 'góóóól' kiáltás napjában többször.