BRICK IN THE WALL

"Kimondom azt, amit már régen sejtettem, és megengedem, hogy a kimondás által valósággá váljon. Elengedem a védekezést, amellyel nap, mint nap igazolom magam, fenntartom a látszatot, rejtegetem a sérüléseimet. Elengedem a félelmet az újabb sérüléstől, a magánytól, a hibázástól, a gyengeségem elvállalásától, a szabadságtól, a kiszolgáltatottságtól, az egyedülléttől, önmagamtól, attól a boldogságtól, amit nem érdemlek meg." (Dr. Sárvári György)

Pink Floyd - Another Brick In The Wall

Már este hullafáradtan, sötétben is láttam, hogy ez a lakás nem 80-85 %-os készültségben van, ahogy írták a meghívásban. Reggel felmérjük a terepet, nagyon sok mindent kell még megcsinálni, kicsempézni a fürdőszobát, letenni a régi követ a konyhában, ahol felszedték és aljzatbetont terítettek le. A szobákban szanaszét a bútorok és a cuccok, tiszta por minden, ezer dologba belekaptak és nem fejezték be. Tudom, hogy a szerelmetes bölcsészeim meg fognak bocsátani nekem, de ez történik, ha egy bölcsész-antimérnök nekikezd egy felújításnak egyedül, úgy, hogy még kalapács sem igen volt a kezében. Technológiai lépések gyermeki lelkesedéssel ötletszerűen felcserélve, szervezettségnek vagy legalább valami praktikus józan észnek nyomát sem találni.

Arra igen hamar rájövök, hogy Adrian miért vonzott be engem, én vagyok a mentőangyala, ide kell egy "építésvezető". Azt viszont, hogy engem mi húzott ide ellenállhatatlanul, félretéve a németekkel szembeni előítéleteimet csak délután kezdem megérezni. Valahogy első pillanattól kezdve azt éreztem, hogy ide kell jönnöm, mert ez egy sorsszerű találkozás lesz. Nem tudtam előre, de megörültem neki, hogy angoltanár a host, nem csak beszél, hanem tanít angolul, folyamatosan a nap minden percében. Az első hosszabb beszélgetésünk tizedik percében sírom el magam és kezdek el mesélni az általam nem ismert vér szerinti apámhoz kötött örök hiányról magamban, egy örök idegenségről, hogy bármilyen nagyon szeret az Apu, a családom, a barátaim, a szerelmeim, sosem érzem elég szerethetőnek magam, sosem fogom ismerni magam egészen. Sok munka van abban, hogy ezt elmondom egy vadidegennek vagy leírom ide. Bence mondta nekem mindössze 12 évesen, hogy nem kell Afrikába utaznom, hogy találkozzam magammal. Ez igaz, mégis, az utazás nemcsak térben történik, hanem lélekben is. Sajnálom, ha most nem minden bejegyzés lesz annyira mulatságos, de nemcsak vidám esti mesék vannak.

Az angolórák arról szólnak, hogy bocsássam meg magamnak, hogy nem beszélek elég jól olyan sok év tanulás után. Arról szólnak, hogy tökéletesség nem létezik és ha csak azzal elégszem meg, sosem leszek elégedett. Az angolórák nekem arról tanítanak, hogy én elhiggyem, hogy elég jó vagyok. Azt gondolom, hogy ez most a víz alatti szakasz, amikor visszatartod a levegőt és úgy érzed mindjárt megfulladsz. Nagyon-nagyon remélem, hogy egyszer csak felbukkanok és meglátom az én napsugaras kincses szigetemet. Tudom, hogy így lesz, de attól most nem fáj kevésbé.

Közben Massimoval összerakjuk a fürdőszobát, felbűvöljük a csempéket a nem létező falra, porlik szét az előkészítetlen téglafal. Megállapodunk, hogy felváltva főzünk, egy magyar, egy olasz, egy angol-kolumbiai nap. Végre meg fogom tudni, hogy mi a csudára való a zöld főzőbanán.