SENKIFÖLDJE

A párizsi reptéren hallottam két hónap után az első magyar élőszót. A kapuk közötti tér közepén álló, fehér zongorán játszó fiút figyeltem. Az első mondat az volt, hogy "utálom a rohadt franciákat", a következő meg az, hogy "na, most melléütött a csávó."

A franciák mondjuk nekem sem lopták be magukat a szívembe, amikor még a frankfurti reptéren közölték, hogy túl nagy a személyes táskám, gyömöszöljem bele a kézipoggyászba. Hermione tértágító bűbája nélkül összepréseltem valahogy a bőröndöt, amit persze kinyitottak a biztonsági ellenőrzésen. Mondtam a fickónak, hogy sose többet nem tudom összecsukni, de csak szabadkozott, hogy ez egy ilyen munka. Végül nem derült ki, mit keresett, de segített visszacsukni a bőrönd zippzárját.

Két napig elég szédülten járkáltam Budapesten. Próbáltam úgy összerakni az itthoni napokat, hogy mindenkire, akivel tudok találkozni, jusson elég idő kettesben. Így aztán el lett halasztva az össznépi vacsora is. Azt gondoltam, szerelmetes Óbudámra hazaérni felemelő lesz. Nem volt az. Pedig gyönyörű őszi időt kaptam ajándékba, avarrugdosást a Hajógyárin és legfőképp rengeteg szeretetet mindenhol, ahová megérkeztem. Mielőtt elindultam szeptember elsején, nagyon törekedtem rá, hogy rendben maradjanak itt a dolgaim. Úgy tűnik sikerült, talán túl jól is. Úgy éreztem, ide már nem tartozom teljesen, máshová még nem. Útközben a senkiföldje göröngyeiben bukdácsolok.

A sógorom tett rendet a fejemben, ha nem érzem, hogy hazaértem, akkor még úton vagyok, ez a néhány nap is egy állomás. És akkor elengedtem, hogy mit is illene éreznem, egyszerűen csak örültem a találkozásainknak, a beszélgetéseinknek. A mátrai napfénynek, Anyukám elmorzsolt könnyeinek, a medvehagymás pogácsának, amivel vártak és amihez a Mecsekben tavasszal barátokkal szedtük a medvehagymát, a személyreszóló pesterzsébeti városnézésnek, az unokaöcsém és az unokahúgom milliónyi puszijának. És ma végre a kis-nagyfiam lakli ölelésének.

Vár még rám majdnem három nap és néhány nagyon kedves találkozás. Örülök nektek.