JÉGHIDEG SZEGEK

Nem kezdődött jól. A 2,5 órásra tervezett vonatozást sikerült olyan vonaton elkövetni, ami a York-Edinburgh távot 4,5 óra alatt tette meg és eleve 25 perccel később indult a menetrendhez képest. Két órával később érkeztem, mint jeleztem, de Paulina, a tulajdonos nagyon kedvesen fogadott és felajánlotta, hogy visszavisz a belvárosba autóval. Gondoltam fényképezni már úgyis sötét van, minek bajlódni a táskával, megyek minden cucc nélkül, csak pénzt és telefont viszek. A minden cucc nélkül azt jelenti, hogy esőkabátot sem vittem. Ez stratégiai hiba Edinburgh-ban. Tíz perccel az autóból kiszállás után vettem egy ernyőt, de addigra már belülről is vizes volt a pehelykabátom. És két napig úgy is maradt.

Lehet, hogy Edinburgh az egyetlen város, amit szakadó jéghideg esőben és sötétben is meg lehet szeretni. Úgy alakult, hogy nem bombázták szét a II. világháborúban, mesebeliek a belvárosban az épületek. Minden üzlet skótkockás, kelta ezüstékszeres, sárkányos, vagy legalább a skót duda szól bent (amit igen fantáziátlanul 'bagpipe'-nak hívnak). Ha whisky-t innátok, rengeteg bolt van, a háziasszonyom a Dalwhinnie-t ajánlotta. Meséltem neki, hogy nem igazán szeretem a whisky-t, mert egyszer egy fogfájás miatt azzal itattak és összekötötte az agyam a whisky-t a fogfájással. Jót nevetett, mert őt meg gyerekkorában minden betegség ellen vízzel és mézzel kevert whisky-vel itatták, ezért ő sem igazán szereti.

Maradtam inkább 5,68 dl (más néven egy pint) ír alma cidernél, valamivel el kellett mulasztani a fish and chips, különösen a mellé adott zöldborsó-püré emlékét. Hatalmasat aludtam a franciaágyban, ehhez jó ideje nem volt szerencsém. És reggel hétkor várt egy igazi angol reggeli, kávé, narancslé és sok-sok kedves szó a háziasszonytól. Rájöttem én skót dialektusban hallom az angol nyelvet, itt mindenkit tökéletesen értettem, kivéve persze az üveg mögött motyogó buszvezetőt.
Vasárnap reggel -persze, szakadó esőben- kibuszoztam a kikötőbe, hogy megnézzem a Britanniát. Lehet, hogy én vagyok a földkerekségen az egyetlen, aki szerint egy hajó kívülről érdekesebb, mint a habos-aranyszegélyes szalonjai belülről, de azért azt mégis túlzásnak találom, hogy egy komplett bevásárlóközpontot építettek elé, hogy nehogy le tudjam fényképezni Őfelsége, az angol királynő yachtját.

Csalódottságomat város-panoráma fotózással terveztem orvosolni, így aztán felmásztam a Nelson-emlékműhöz és ott a folyamatos eső átváltott egy szélviharral násztáncot járó jéghideg zivatarba, megihletett, Pilinszky Négysorosát mantráztam kínomban. A bugyimig tocsogtam a vízben, ami tekintve a két réteg ruhát plusz pehelykabátot és a 2 Celsius fokot, megrázó teljesítmény. Hálásan követtem a telefonom térkép alkalmazásán a lehető legrövidebb utat, amely stílszerűen a jéghideg égből vezetett a pályaudvart jelentő földre. Jellemző, hogy Jákob-lajtorjáján én lefelé megyek.
A hazafelé vonatozást hideg dunsztban töltöttem, de a 2,5 óra és a Newcastle-i rögbicsapat felszállása sem volt elegendő a száradáshoz.

Angliában azt szeretem a legjobban, hogy élesek a váltások, nem lehet unatkozni. A dombon megfagyás után egy órával (és a York-ból hazavacogás előtt egy órával) tökéletes, teljes szivárványt láttam az óceán fölött. Ezt a bolygót boldogságra teremtették.

KIRÁLYLÁNY VAGY KAPITÁNY?

Az aligai kikötő wc-jében bámultam a tükörbe és patakzottak a könnyeim. A vitorlás tanfolyam talán negyedik napja volt. A Kapitány, aki aznap az oktató volt, ma is emlékszik rá. A tanítványra, aki sírva dühöng magára, mert néhány nap tanulás után még nem engedelmeskednek a kötelek, nem tud halzolni és nem érzi a hajó csúszását. Ami teljesen normális, a szerencsésebbek beleszületnek a hajózásba és azóta láttam már sok kikötőben, hogy a drága hajók mellé sem csomagolnak vitorlázás tudást buborékfóliában.
Még csak nem is különösebben akartam vitorlás jogosítványt. Valamikor útközben beleszerettem a vitorlázásba, de nem akartam úgy elmenni hajózni ismeretlenekkel, hogy nem látom át, hogy mi történik, nem akartam kiszolgáltatott lenni. Talán a kelleténél jobban belém égett az Apukám tanítása: "Soha ne függj senkitől!".
Álltam a tükör előtt és azon gondolkodtam, hogy vagy maradéktalanul elfogadom, hogy más dönt és én nem értek hozzá vagy megtanulom ezt az egész francos hajózást. (Az nem merült fel, hogy nem hajózok többet.) Dönteni kellett, elfogadom, hogy nem irányítok vagy visszamegyek és folytatom. Királylány vagyok-e vagy kapitány? Egyáltalán nem örültem neki, de még a könnyek között sem egy királylányt láttam. Visszamentem.

A Kapitánynak sokkal tartozom, akkor is, azóta is érti valahogyan ezt. Ismeri az embereket is, nem csak a vizeket és a szeleket. Pár hónapja a Földközi-tengeren belekerültünk egy trombával (forgószél által okozott víztölcsér, a "miénket" lásd balra) fűszerezett viharba, egy hajóval, amin ő volt a kapitány. Szívdobogtatóan félelmetes volt. Miután épségben megúsztuk, mi is, a hajó is, elég sokat beszélgettünk róla, mi volt a legrosszabb, mitől féltünk. Én akkor még nem értettem, hogy miért nem féltem igazán, pedig igazán kiszolgáltatottak voltunk és mióta ismerem, akkor egyszer hallottam káromkodni a Kapitányt. Hetekkel később állt össze bennem, hogy én megtettem, amit tudtam, egy olyan hajón voltam a fiammal, amit az általam ismert legjobb kapitány irányít, a többi már a tengeren, a viharon, vagy -ha úgy tetszik- a sorson múlik.

Persze, hogy nem ilyen kétpólusú, királylány vagy kapitány, bennem van mindkettő és köztük sok-sok átmenet. Képes vagyok átadni az irányítást, ha elfogadom a másikat vezetőnek, ha egyértelmű, hogy ő a kompetens. Én nem voltam egy vezér gyerekkoromban, annál sokkal szégyenlősebb és magamnak valóbb vagyok. Rengeteg tanulnivalóm van azzal kapcsolatban, hogy fel tudjam vállalni, mikor kell vezetőnek lennem? Hogyan és főleg meddig kell csapattagként követnem valakit, akivel nem értek egyet? Mit kell tennem az egyet nem értésemmel vagy éppen azzal, ha úgy érzem, én jobban vezetnék? Meddig kell próbálkozni a változtatással? Hogyan kell észrevennem, hogy nem tudok változtatni? És hogyan kell örömmel és teljesen elfogadni a változtathatatlant?

Itt a világ végén, az elfogadásról szólt az e heti, keddi buddhista tanítás.

SZAKADÁR BUDDHISTÁK KÖZÖTT

Kicsit nehezen hangolódok erre a bejegyzésre -pedig már napok óta tervezgetem- mert az olasz fiú, Gianluigi olaszul tanít két angol lányt, akik olyan lelkesen élik bele magukat az olasz temperamentumba, repkednek a "ciao bella"-k, hogy visszhangzik a nappali a röhögésünktől.

A közösség, ahol vagyok a Kadampa buddhista tradíciót követi, aminek az alapítója Geshe Kelsang Gyatso. Ő és a 14. dalai láma egy helyen tanultak, egy darabig együtt is dolgoztak, majd valamilyen ok miatt Geshe Kelsang Gyatso tanításait többé nem fogadta el a dalai láma és ő új irányzatot indított. Az itteniek azt mondják, hogy a viselkedésükkel, az életükkel bizonyítják, hogy méltó buddhisták.

A nap számomra  egy emlékezetesen gyönyörű meditációs megtapasztalással és mindenkinek, aki észrevette, varázslatos éggel kezdődött.

Három meditációs terem van, a legnagyobb a 'Main Meditation Room', itt szokták tartani a nagyközönségnek a meditációs kurzusokat, 4-5 héten keresztül, heti egy alkalommal kb. másfél órás meditációs és életvezetési tanítás, buddhista szemléletben. Ha valamihez hasonlítani akarnám, Pálferi  atya estjei jutnak eszembe. Szerencsémre, pont úgy jött ki, hogy abban az öt hétben, amíg itt vagyok, egy teljes kurzust végig tudok hallgatni. Angol szövegértés gyakorlásnak sem utolsó, de sokkal több annál. A ház vallási vezetője tartja, aki általában velünk eszik, sokszor össze lehet vele futni és tovább beszélgetni az ott elhangzottakról.

A földszinten van még a 'Protector's Room', amely jóval kisebb és itt szokták tartani a mindennapos buddhista szertartást, 'Wishfulfilling Jewel'-t ami kb. egyórás, szinte végig éneklős és persze meditációt is magában foglaló imádság.
A harmadik, az alakja miatt 'Bow Room'-nak nevezett (bow: görbe) pedig itt van az első emeleten, közvetlenül a női hálóterem mellett, ami igen nagy áldás, mert itt vannak a reggeli meditációk.

A mai munkánk a három meditációs terem kitakarítása volt. Nagyon izgalmas, hogy a Buddha képek alatti szekrényekben mi mindent lehet találni, mintha egy régi padláson kutatnál.

Sikerült tovább színeznem a családi örökséget, amikor a párttitkár apám lányaként buddhista imatermet porszívóztam, az [apukám] anyukája katolikus miseruhákat varrt. A sok kép közül, ami ma készült, betettem ide azt az igazán szokatlant, amikor Fran és Gianluigi (akik amúgy még sosem vasaltak) a 'Main Meditation Room'-ban vasalják a meditációs párnák huzatjait, mondtam, hogy küldjék el az Anyukájuknak, biztosan örülni fog.

A termekben ismétlődő motívum hét tál, amelyek vízzel vannak töltve. A buddhista tradíció szerint hét felajánlást, ajándékot jelképeznek. Az ivóvizet, a fürdővizet, virágokat, füstölőket, fényt, illatot és ételt. A tálak jeles napokon valóban tartalmazzák ezeket (ételként csokit!), de legtöbbször víz van bennük. Hetente cserélik a vizet és kitisztítják a tálakat. Ma ezt a 'Protector's Room'-ban én csináltam, ezért én találtam ki és mondtam el magamban a mentális ajánlást ('dedication'), hogy milyen szándékkal tesszük a felajánlást.

Délután négykor elindultam teliholdat fényképezni. A tervezés odáig tartott, hogy a vasárnap délután felfedezett úton továbbmegyek a keletre fekvő domb tetejére. Az már nem jutott eszembe, hogy fejlámpát, telefont, térképet is vigyek, és az sem, hogy a Hold az égen előbb-utóbb sötétséget jelent és nem csak a fejemben. Talán nem mondtam még, de naponta többször esik az eső, szinte minden nap. Ettől utolérhetetlenül szép az ég és reménytelenül sok a sár. A rövidebb út rossz helyre vezetett, így aztán a telihold által rajzolt árnyékomat követve hazadagonyáztam a hosszabbon. Ráadásul a képek sem igazán sikerültek, egyet azért ideteszek egy tökéletes nap emlékére.

APRÓ DOLGOK ISTENEI

"Maradjatok éhesek! Maradjatok Bolondok!" (Steve Jobs)

Anna and the Barbies feat. Kiss Tibi: Márti dala 

Szögezzük le, a  bejegyzésnek nem lesz köze Arundhati Roy könyvéhez, ettől még érdemes elolvasni (a bejegyzést is meg a könyvet is).

Egyszerűek itt a napok, fél kilenckor meditáció, ami nem kötelező, de én nagyon szeretem, ad egy keretet a napnak. Hol jobban sikerül összpontosítanom, hol kevésbé, de érezhető a napi rendszeresség jótékony hatása, bár nem itt kezdtem el meditációval foglalkozni. Kilenckor reggeli, gabonapehely vagy pirítós, vaj, lekvár. Tea minden mennyiségben, de nem különösebben extra teák. Fél 10-kor Droljang, a skót buddhista szerzetesnő kiosztja a munkát nekünk, ő a workvisitor-ok főnöke. Most éppen hatan vagyunk segítőként itt, rajtam kívül csak fiúk vannak, egy olasz, három spanyol és egy angol. A munka változatos, mindenféle szerelések, kerti munkák, takarítás. Pár napja nekünk Gianluigi-val mindig kerti munka jut, palántázunk, sövényt vagy füvet nyírunk. 11-kor van egy félóra szünet, megszállottan tejes teát iszunk, hogy felmelegedjünk. Aztán még másfél óra munka a 'lunchtime' meditációig, egykor ebéd, szünet kettőig. Délután újra másfél óra munka, félóra szünet, és még egy óra munka. Hatkor vacsora, utána kinek mihez van kedve, leginkább beszélgetünk, bár sokszor csak a notebook-ok hátulját látni a nappaliban.

Az étkezések elég puritánok, ebédre és vacsorára egy-egy vegetáriánus főétel. Általában indiai ízek, bár néha előfordul a sült krumpli-vega kolbász-tükörtojás-bab kombináció is, ami inkább hajaz egy tradicionális angol reggelire, már ha valahogy túltesszük magunkat a bacon hiányán.

Háromféle szerep van a házban, lehetsz workvisitor, azaz segítő, mint én, dolgozol a szállásért és az ellátásért cserébe. Vannak ún. rezidensek, akik fizetnek a szobáért/lakásért, valamint az ellátásért és dolgoznak valamennyit a konyhán és a ház körül. Részt kell venniük különböző képzéseken és természetesen a buddhista elvekkel összhangban kell élniük itt, mostanság 25 fő körül lehetnek, de mindig másokkal találkozunk közülük. A harmadik csoport pedig a buddhista szerzetesek illetve szerzetesnők, itt utóbbiból van több, 2+6 körül lehet a létszámuk.

Páran már kinevették az "elfelejtettünk fázni"-elméletemet, túlfűtött lakások, légkondicionáló mindenhol, ha esik az eső, nem megyünk sehova-életünkben belekényelmesedünk a komfortzónánkba. Ahonnan én jövök, mindig van mit enni, több is mint elég, a fehérgalléros világunkban sosem lesz piszkos a kezünk. Határidőkön stresszelünk, projekttervekkel alszunk el, sosem vagyunk elégedettek, mert mindig marad valami, amit még meg kell tárgyalni, amit még be kell fejezni. A holdfázisokat a számítógépen követjük, nem az égen. Sokszor gondolkoztam rajta, hogy túlélném-e, ha a civilizált világ megszűnne, ha nem lenne áram, fagyasztott csirke, színház, wifi, metró és főpolgármester sem.

Egyszerű itt az élet, eszünk, alszunk, dolgozunk, néha fázunk, sokat nevetünk. Csodálatos érzés befejezni az aznapra rendelt munkádat, megmosni a kezed és végignézni a kerten. Örülni a meleg ételnek, a pohár víznek, annak, hogy végre hazagyalogoltunk.

ÉDES ANGOL KIS SEMMISÉGEK

"Az igazi angol sorban állás közben is egyszemélyes rendezett sort alkot." (Ismeretlen)

Maria - Blondie

Ez a hely az időn kívül létezik, nincs stressz, nincs rohanás, nincs alkalmatlankodás. Reggel és délben járok be a meditációkra, amik nem specifikusan buddhisták. Nyitott szívvel figyelek és próbálom előítéletek nélkül megérteni az ittenieket. Néhány dologról már kiderült, hogy mégsem akkora hülyeség, mint amekkorának első pillantásra tűnik, néhány esetben ez hosszabb folyamatnak ígérkezik.

Már rájöttem, hogy a buszt nem én vezetem, de döbbenettel figyelem, hogy már megint rossz sávban megyünk és képtelen vagyok megjegyezni, hogy a járdáról lelépés előtt merre is kell nézni, úgyhogy forgok, mint a ringlispil. Az is igaz, hogy jazzbaletten nem véletlenül kaptam piros szalagot az egyik csuklómra, mindent összekeverek, amiből kettő van, a fazekat és a lábast, a lapos és a mély tányért, a jobb meg a bal kezem (hivatalos nevén nincs kialakult iránydominanciám). Nincs különösebb értelme a bal oldali közlekedésnek, egyszerűen így maradt és kész. Magyarország az utolsók között volt Európában, ahol átálltak a jobbra tartásra, 1941-ben.

A csapok, azok a fránya csapok, külön a hideg és a meleg víznek. A mosdónál biztosan nincs semmi értelme, a kádnál még csak-csak. Ez is így maradt, egyes magyarázatok szerint a II. világháború előtti időkből, amikor még nem volt a házakban meleg víz, aztán utólag szerelték be a csapot neki. Más magyarázatok szerint egyszerűen túl vékonyak a csövek és nem elég a nyomás, ebben lehet valami, mert sehol sincs elég víz. Ennek köszönhető a másik kedvencem, az elektromos zuhany, amit persze a fürdőszobán kívül elhelyezett kapcsolóval gondosan áramtalanítanak. Azt is olvastam, hogy rendeletileg nem engedték egy csőben hozni a hideg és a meleg vizet a házon belül, mert itt általában csapvizet isznak és így állítólag kevésbé fertőzésveszélyes. Otthon is csapvizet iszunk (vagy ittunk a nagy ásványvíz marketing átverésig), és amúgy is csak a csapnál keveredik, addig két csövön jön. Azért a modern lakásokban itt sem szégyellik már -az eredetileg a franciák által feltalált- keverőcsapot használni. A víznél időzve meg kell még említeni azt is, hogy a mosogatóban egy lavórban gyűjtik a mosatlant és az összegyűlt vízben mosogatják el az edényt.

Teljes képtelenségnek tűnt nekem a tejet beleönteni a teába, egészen addig, amíg a sokadik hideg éjszaka után (éljenek a szimpla üveges, felhúzható ablakok) a szokásos reggeli hideg tej helyett valami meleget kívántam a reggelihez. Itt a házban csak instant kávé van, amit elvből passzolok, a tea magában nem tűnt jó ötletnek, meg azt amúgy is rengeteget iszok, felmelegít a nyirkos hidegben. Szóval, kipróbáltam, a tea iható hőmérsékletű és selymesen lágy lesz a tejtől, komolyan megszerettem.

Rengeteg mókus van, de kizárólag szürkék. Clara azt mesélte, hogy eredetileg itt is vörös mókusok voltak, de aztán behozták egy pár ezüstszínűt Amerikából és azok életképesebbnek bizonyultak és kiirtották az őslakosokat. Ilyet csak a legfejlettebb faj csinál, a vadállatok nem, Angliában megél mindkét faj, de ezen a területen éppen csak szürkék laknak.

Ma a sokadik adag avar kitalicskázása közben azon viccelődtünk, hogy hegyet építhetnénk belőle és erről eszembe jutott Hugh Grant filmje, az Az angol, aki dombra ment fel és hegyről jött le, de Clara nem ismerte. Vicces volt, hogy egy magyar csaj magyarázza lelkesen a sztorit az angol lánynak. Miközben ő a nevem miatt megakadt a fenti Blondie szám dúdolásánál. Még Portugáliában, a második napon adtam fel, hogy a "Marcsi"-t angol anyanyelvűek ki tudják ejteni, ezért Maria vagyok immár két és fél hónapja, kicsit jobban hangzik, mint a Mária, mert a második szótagra teszik a hangsúlyt.

Végezetül még egy kis praktikum, nekem kifejezetten okos megoldásnak tűnik, hogy a konnektorokat ki lehet kapcsolni, amikor nincsenek használatban és az is, hogy a bekapcsolt állapotot a billenő kapcsoló tetején lévő piros ON felirat jelzi. Szerintem a villanykapcsolók is azért vannak itt fordítva a mi szokásainkhoz képest, mert ugyanezt a logikát követik, tehát akkor vannak bekapcsolva, ha alul vannak lenyomva.

A TITKOS KERT

Frances Hodgson Burnet könyve az egyik kedvenc regényem volt kislány koromban, ezt is Anyukámtól örököltem. Sosem remélt ajándék volt meglátni a fallal körül vett angol kertet és még a könyvben Mary-t becsalogató vörösbegy is leszállt nekem a falra. Belevesztem az egykori mesémbe, a magas falakra felfutó bokrok között, sövényekkel körülvett, téglával kirakott ösvényeken sétáltam, leültem az ősöreg fapadra, hallgattam a kergetőző madarakat. Rengeteg képet készítettem. Tegnap délelőtt dolgoztam is a kertben, avart gereblyéztünk, ketten kb. három kiskocsira valónyit, így igen jót nevettem rajta, amikor visszatérve a házba kaptam egy sms-t, hogy a barátaim gyűjtenek majd faleveleket nekem, ha már a hétvégén nem tudok velük tartani a budai kirándulásra.

Két napig ágyat cseréltem (igaza van a lektoromnak, valójában ágyneműt, de tudat alatt az angol kifejezést használtam), takarítottam, már kiválóan tudok négycsillagos szobát összerakni. A centrumban van egy rakás kiadó szoba, különböző árfekvésben, itt helyezik el a meditációs hétvégére érkezőket vagy akik csak úgy erre járnak megpihenni és igénybe veszik a B&B (ágy és reggeli) szolgáltatást. Közben mellesleg vasaltam (még mindig utálom a gumis lepedőket) és kezeltem a mosó- és szárítógépet. Elárulom, a buddhista szerzetesnők is benne felejtik a papírzsebkendőt a mosásban.

Ma délután jött el számomra a kánaán, van itt egy ajándékbolt és recepció, annak a kezelése lett az én dolgom. Remélem egy darabig maradhatok, mert kendők és mindenféle klassz tárgyak között ücsörgök, egy csomó könyvvel körülvéve. Ha jön vásárló vagy a telefont kell felvenni, akkor angolul beszélek (ma többek között a kedvenc pesti Govinda éttermemről, ami a krisnásoké és az egyik vásárló hozta szóba), ha nem jön senki, akkor angolul olvasok. Mindeközben boltosat játszom, imádom.

PIPACSOK

Leszálltunk a Heathrow-n és rövid kérdezősködés után kiderült, hogy a kinézett buszom túl későn érne York-ba, ezért a busztársaság alkalmazottja inkább a vonatot ajánlotta, megnézte nekem a menetrendet és elküldött a King's Cross-ra. Olyan drága volt az egyszeri metrójegy, hogy visszamentem megkérdezni, nem napijegyet adtak-e? Ácsorogtam a Picadilly metrón és figyeltem az állomások neveit, amiket eddig csak a filmeken láttam.
Adtak egy vonatjegyet Yorkba, megint dobtam egy hátast az ártól, a kétórás vonatút majdnem 100 fontba került. Kérdezem, mikor indul a vonat, a válasz unott hangon: 10.30-kor, ekkor 10.26 volt. A vonat a 0. vágányról indult, a pályaudvar másik feléből. Szóval volt egy nagy futás, ismét hálát adtam a négykerekű bőrönd és a nem ragyogó vörös bőr, de hátizsákként is hordható fekete oldaltáska választásáért. Felcihelődtem az utolsó ajtón és a vonat elindult. Végigvonultam vagy három első osztályú kocsin meg a büfékocsin és próbáltam rájönni, hogy helyre szóló jegyem van-e? Ráeszméltem, hogy percek óta a bankkártya bizonylatot silabizálom és nem a vonatjegyet, de így sem lettem okosabb. Egy kedves utas elmagyarázta, hogy az én jegyemmel bárhová ülhetek, amelyik ülésre nincs kitűzve egy Reserved (Foglalt) kártyácska. Elfészkeltem magam, megittam a repülőről elhozott narancslét és felfedeztem, hogy hosszas keresgélés után sikerült a megváltozott képességűeknek fenntartott helyre leülnöm.

Adrian utolsó este meglepetésként feldíszítette égő gyertyákkal a fürdőszobát, bekészítette hajnalra a kávémat. Aludt, amikor eljöttem a lakásból, és már negyedórája ácsorogtam a villamos megállóban, amikor egyszer csak látom, hogy kocog felém a pizsamára felkapott kabátban és búcsúzásképp kezembe nyom egy borítékot. Ezt a levelet olvasgattam a vonaton és jó érzés volt, hogy a konyhakő konfliktus ellenére egy igazi barátság született.

York-ban éppen láttam elmenni a buszom és a következő majdnem két óra múlva jött, úgyhogy amennyire a bőrönd ősellenség kockakövek engedték, sétáltam egyet. Elképesztően gyönyörű hely, rengeteg kocsmával. Ide még visszajövök.

Mivel egy buddhista meditációs centrumba tartok, ahol öt hétig vega koszt lesz, gondoltam még eszek egy igazi húsos pitét utoljára. Remek döntésnek bizonyult, mert egy darabig nem fogok vágyni olyasmire, amit ebben az országban húsnak neveznek.

A buszmegállóban ácsorogva megkérdeztem egy hölgytől, hogy miért viselnek sokan egy piros virág-szerű kitűzőt, és elmagyarázta, hogy azok a Megemlékezés-napi pipacsok. November 11-n 11 órakor kétperces csenddel emlékeznek a háborús konfliktusok áldozataira. A busz végül megérkezett, igazi emeletes angol busz, úgyhogy fentről csodálkoztam rá, hogy mennyire tetszik nekem a táj és értetlenkedtem, hogy miért nem megy már vissza mindenki a rendes sávjába.

Letett a busz egy bekötő útnál, kb. 800 méter csendes esőben való bőröndvonszolás után megérkeztem. Gyönyörű a környék és csodálatos az épület, bár kicsit fura egy XVII. századi angol épületben a buddhista szobrokat látni.

A vacsoránál találkoztam pár angollal, két spanyol önkéntes fiúval és két környékbeli segítővel, akik valami olyan akcentussal beszélnek angolul, hogy arra is nehezen jöttem rá, hogy angolul beszélnek. Úgy hangzik, mintha egy papírra hosszasan írnál grafitceruzával és aztán az egészet átsatíroznád.

Őszintén szólva, nagyon féltem tőle, de kétségtelenül van egy nagy előnye Angliában beszélgetni az emberekkel. Ami a nyelvet illeti, most már csak én lehetek a hülye.

DUNAI OROSZLÁN

A Dunai oroszlán egy uszály neve volt, amit a napokban láttam a Majnán. Tetszik nekem, szeretnénk elérni, mert olyan bátran hangzik, de lehetetlen, nincs olyan, hogy dunai oroszlán.

Panaszkodtam itt a blogban eleget a frankfurti konyha padló újrarakásának nehézségeiről. Miközben raktam le a követ többször gondolkodtam rajta, hogy kezd ez olyan lenni,mint egy IT projekt, nincs elég erőforrásod, tartani akarod határidőt és már tudod, hogy a végeredmény nem olyan lesz, amit vártál, és a végén már csak bizakodsz, hogy a megrendelő elégedett lesz, legalábbis nem lesz csalódott. Hát az enyém csalódott lett. De, ami, az ehhez kapcsolódó -komoly asszertivitást igénylő beszélgetésnél- rosszabb, hogy én nem voltam büszke a munkámra. És talán itt a határ, itt kell a professzionalizmusnak - amelybe szerintem beletartozik, hogy időnként olyan feladatokat is meg kell oldanunk, amivel nem értünk egyet-, azt mondania, hogy fel kell állni. Hogy a nem méltó munka rosszabb, mint a befejezetlen munka. Túl sokszor gondoltam azt a bankban, hogy ehhez nem szívesen adom a nevem, többek közt ezért is jöttem el. A frankfurti konyhapadló megmutatta, hogy még mindig nem tudom a leckét, a saját munkám fontosságának tiszteletét, ami pedig része a majdani tanácsadói felelősségnek.

Az utunk a tanulás, vannak sikereink, mert valamit már megtanultunk és tudjuk alkalmazni, és vannak kudarcaink, amelyek mutatják, hogy valamit még meg kell tanulnunk. És végül talán mégis megszületik a dunai oroszlán.

Éppen leszálltunk Londonban.

MISI MÓKUS ÉS A MESTEREK

Misi Mókus itt lakik a szemközti fán a feleségével/barátnőjével/csajával. Nem tudom a mókusok mennyire monogámok? Igazából azt sem, hogy a kicsi vörös tényleg lány-e, de úgy képzelem. Ideérkezésem másnapján láttam őket először és olyan önfeledten kergetőztek a konyhaablakkal szemközti hatalmas fenyőn, hogy eszembe sem jutott elrohanni a fényképezőgépért, gondoltam ez a mindennapos program. Ezzel kezdetét vette az idegek harca, amely közel egy hónapig tartott.
A mókusok nem jöttek elő, amint megneszelték, hogy el akarom lopni a lelküket. Vagy, ha előjöttek, akkor nem volt ott a fényképezőgép. Vagy, ha a fényképezőgép is oda volt készítve, akkor még le kellett raknom a kőműves kanalat, kibújni a kesztyűből, megmosni a kezem és már fényképezhettem is. Leginkább a lombokat.

Kevés szakmára mondom azt, hogy semmilyen körülmények között nem csinálnám, ilyen a kozmetikus, a sales manager és a BKV ellenőr, de most már a természetfotós is. Bár, felteszem ők nem munkavédelmi kesztyűben, padlólap rakás közben űzik a mesterséget. Talán ezek másnapos mókusok, mert a Budapestről visszaérkezésem másnapján megkegyelmeztek. A fáról-fára repülést ugyan nem sikerült megörökíteni, de néhány használható kép született a fekete farkúról. Tersánszky Misi Mókusát semmiképpen nem nevezném kedvencemnek, mégis tudott valamit, mert a frankfurti mókusról eszembe jutott és 30 év múltán is emlékszem a történetre.

Valahogy a mesterek is ezt tudják, beívódnak a bőröd alá, bekerülnek a keringésedbe. Nem mondataikra emlékszel, hanem a világképedbe épülnek, mint egy jóindulatú szilánk a szemben, ami fájdalmasan épül be, de tisztábban látsz tőle. Az én mester fogalmam nagyon szubjektív, nem egyszerűen sokat tudó, az csak szükséges, de nem elégséges feltétel, hogy nagymester legyen, ahogyan Mérő tanár úr tanította. De, hogy épp a te számodra ki lesz mester, az nagyon személyes. Akinek az asszociációi (mert ő már képekben beszél) érthetőek a te személyes tudásoddal, akinek a módszerei számodra továbbgondolhatóak, aki pont téged lök tovább mindig, amikor elakadsz, pedig sosem a feltett kérdésedre válaszol.

Nekem kétszer adatott meg ilyen találkozás. Dr. Baracskai Zoltán professzor, aki a megalázó inasidőről ír, apróra szétszedte és újra összerakatta velem (és még sokunkkal) a tudást a morálról, a lényegesről és a kiszámíthatatlanról. Számomra azért lett mester, mert megalapozta a hitemet, hogy érdemes azokon a kérdéseken gondolkodni, amelyeken rágódom.
A saját eredeti szakmámban, rendszerszervezőként pedig minden amit, Pálmai Dávidtól tanultam ott van valahol az én megoldásaimban.

Mestereid csak kevesen lehetnek, meg is őrülnél annyi szilánkkal. A tudásod viszont sokféle forrásból konstruálódik, nekem mindenképpen az olvasás marad a legnagyobb input, például Sárvári Györgytől, akit talán egyszer harmadikként emlegetek ebben a sorban.

SZERTESZANA

"Nem kell a boldogsághoz semmi, uram, a boldogságot nem lehet akarni. Nem kell hozzá sem szivárvány, sem naplemente. Sem nyugalom, sem béke, sem beteljesült vágyakozás… a boldogság egyszercsak, hirtelen elárad, betölt, nem tudni, mitől. 

Lehet, hogy éppen esik, kopog a tetőn, és attól jön a boldogság, és átsuhan, megáll itt, kicsit elidőz, majd továbbáll. Lehet itt épp akkor, mikor jön szomorúság, gyász, szürkeség, ború és eső. Kilátástalan eső. És lehet, hogy a kopogásától mégis boldogság lesz akaratlanul és véletlenül. Áll az ember valahol az út mellett elhagyatottan, vár valamire, sár van és eső és hideg, és mégis egyszerre, érthetetlenül boldogság van." (Bóna László)

Horváth Ádám - Hallelujah (Kulka János)

Visszajöttem Frankfurtba, különösebb reptéri kalandok nélkül. Színpompás utam volt, lángoló narancssárga horizonttal Budapest felett, beteljesületlen szerelemmel egy piros bőrkabát iránt az amszterdami repülőtéren és fekete-vörös futballrajongókkal Frankfurtba érkezvén, a vonaton. Kicsit ittasak és nagyon kedvesek voltak. A Fradi stadion közelében nőttem fel, anyai családom szurkoló volt, megkérdezhetem, zöld-fehérben ez miért van fordítva?

Vasárnap nagy park-körutat rendeztem, gyönyörű idő volt. Ez mindössze a második ősz az életemben, amit élvezni tudok, úgy látszik hozzáöregedtem ahhoz, hogy a nyár után nem kell befordulni és siránkozni, hogy mi mindent nem lehet már csinálni. Csodáltam a fákat, rugdostam az avart és elaludtam egy fának dőlve, a tóparton sütkérezve a napon.

Csendesek, jól neveltek, maguknak valók az emberek. Adrian szerint, ha felszállsz a buszra, mintha templomba lépnél. Kolumbiához mérve neki a közbiztonság, a szervezettség és a kiszámíthatóság fontos. Ő szereti, hogy itt nem foglalkoznak egymással az emberek, én imádtam a mediterránok szertelen közvetlenségét. Persze nekem az itteni elég ismerős attitűd, bár otthon talán közvetlenebbek az emberek.

Itt is elkezdődött a karácsonyi bevásárlási láz, most hogy a Halloween-t elhasználtuk. Nem bánom, hogy már nem leszek itt, amikor célegyenesbe ér az őrület, szerintem már most sem férnek be többen az üzletekbe, és ez még csak a bemelegítés. Korra, nemre és felekezetre való tekintet nélkül indul a hajsza, igen, a hölgy talpig csadorban ül a szatyrok között a képen. A bevásárló utcán és a templomok előtt találni koldusokat, ma az első hajléktalanokat is megtaláltam, igaz, hogy szatyor helyett tömött bőröndökkel, szőnyegen, székeken ültek a parkban.

Szóba került ma, hogy mennyire nehéz külföldiként élni egy idegen országban és ennek kapcsán mondta Adrian, hogy szerinte a választott országot nem lehet szidni, ezért a németeknek sosem mondja, hogy mit nem szeret bennük. Furamód a nők egyenlőségét említette elsőként, bár egy nő vezeti az országot, a rendszer mégsem segíti a nőket, hogy a karriert és családot összeegyeztessék. Alacsonyabb a fizetésük, csak délelőtt vannak a gyerekek iskolában, ami szerinte sokszor vezet ahhoz a döntéshez, hogy a nő vagy dolgozik vagy szül. Lassan változik a gondolkodás, 1976-ig csak akkor dolgozhatott egy nő, ha az összeegyeztethető volt a házastársi és családi kötelezettségeivel. Az én személyes benyomásom sokkal inkább az aktív apákról szól, rengeteg férfit látok babakocsival anya nélkül, sétálni, vásárolni, játszóterezni.

Végezetül, hogy elvegyem a kedveteket a meggondolatlan vásárlásoktól és bátorítsak mindenkit a tárgyak helyett közös idő típusú ajándékozásra, megosztom veletek a világ legízléstelenebb boltjának egyik kirakatáról készült képet.