"Don't try." (Charles Bukowski)
Keep on - Champion11 évesen verekedtem először az ujjak közé szorított kulccsal, a hatás olyasmi, mint a boxernél. Ez is Marisozással kezdődött, a kulcs csak később került elő. Középiskolás korom óta nem verekszem, de a Marisozással, Mariskázással a mai napig fel lehet húzni.
La Cala de Mijas is csepergő esővel búcsúztatott. Tina elvitt a vonatig, fél egykor már Malagában voltam. A heroikus küzdelemmel és baráti telefonos segítséggel életre csiholt spanyol prepaid netkártya reggelre kelve azzal fogadott, hogy elfogyott a limitem, töltsem fel. Mindezt persze spanyol nyelvű sms-ben, egy estényi airbnb-zés leszívta az egy gigát. Szerintük. Két üzletben is megpróbáltam meggyőzni őket, hogy nekem van igazam, de -tartok tőle- nem csak a spanyol tudásomon múlott, hogy nem jártam sikerrel. Nem volt mit tenni, ott álltunk a bőrönd meg én, Malagában valahol, net nélkül, térkép nélkül. Ha választanom kéne, én a szélessávú internetet az angol wc elé sorolnám. Így jár az ember két hét kompost toilet takarítás után. Kerestem free wifit és nekiindultunk.
Malagában a járdákat kőlapok fedik, amelyek 5*5 cm-es négyzetekből állnak össze. Remekül néznek ki, de a 105 literes bőröndöt gurítani rajtuk felér egy hangszóró mellől végighallgatott Sex Pistols koncerttel. Újra hálát adtam annak az ismeretlen vásárlónak, aki a Westendben rábeszélt a négykerekű bőröndre. Eszembe jut, hogy a gyermekem apja mesélt a suttogó aszfalt-ról, amit a német neve (Maryfalt) miatt itthon a szakzsargonban csak Marisnak becéznek, na az kéne Malagába, bár biztos az M5-ön is jó. Egyébként gumidarálék van benne a hangtompításhoz.
Már eléggé untam a dombra fel, dombra le, hídon ide és vissza dolgot, különösen, mert hidak vannak, meder van, folyó nincs. Nyomokban sincs, utóbb megtudom, hogy többévente egyszer erre jár a folyó is. Nagy nehezen megtalálom a Calle Mariscal-t, amit sajnos nem rólam, hanem egy katonai rendfokozatról neveztek el. A házigazdám nagyon kedves, bájos spanyol felhangokkal beszéli az angolt, a lakás hipertiszta, kicsi, de világos, megy a net, hurrá!
Már majdnem öt óra van, mire nekiindulok a városnak, múzeumba már nem érdemes menni, hát persze, hogy a kikötőbe tévedek. Mellém szegődik egy elképesztő kék szempár -hirtelen megértem, hogy miért is vesztegeti a Jóisten az időt a férfiak hosszú szempilláira-, sétahajózni ugyan nem akarok, de annyira beszélgetünk, hogy elmegyünk megnézni a városnéző hajót, amire a fiú jegyet akar eladni. Messziről integet nekik, menjenek csak, én nem fogok felszállni, de mire odaérünk, hirtelen meggondolom magam. A kedvemért visszakötik a hajót, felszállok és végül a tengerről nézem a Malaga fölé bukó naplementét. Nem könnyű ellenállni a kiegészítő szolgáltatásoknak (úgymint koktél, fényképezés, Sangria, mielőtt másra gondolnátok) egy olyan országban, ahol a férfilakosság fele -külsőleg legalábbis- a férfiideálom. A hajót Joven Maria-nak hívják.
Az ég csak azután szakad le, hogy benyitok a lakásba, egész éjjel szakad. Ez az én napom volt.
