SENKIFÖLDJE

A párizsi reptéren hallottam két hónap után az első magyar élőszót. A kapuk közötti tér közepén álló, fehér zongorán játszó fiút figyeltem. Az első mondat az volt, hogy "utálom a rohadt franciákat", a következő meg az, hogy "na, most melléütött a csávó."

A franciák mondjuk nekem sem lopták be magukat a szívembe, amikor még a frankfurti reptéren közölték, hogy túl nagy a személyes táskám, gyömöszöljem bele a kézipoggyászba. Hermione tértágító bűbája nélkül összepréseltem valahogy a bőröndöt, amit persze kinyitottak a biztonsági ellenőrzésen. Mondtam a fickónak, hogy sose többet nem tudom összecsukni, de csak szabadkozott, hogy ez egy ilyen munka. Végül nem derült ki, mit keresett, de segített visszacsukni a bőrönd zippzárját.

Két napig elég szédülten járkáltam Budapesten. Próbáltam úgy összerakni az itthoni napokat, hogy mindenkire, akivel tudok találkozni, jusson elég idő kettesben. Így aztán el lett halasztva az össznépi vacsora is. Azt gondoltam, szerelmetes Óbudámra hazaérni felemelő lesz. Nem volt az. Pedig gyönyörű őszi időt kaptam ajándékba, avarrugdosást a Hajógyárin és legfőképp rengeteg szeretetet mindenhol, ahová megérkeztem. Mielőtt elindultam szeptember elsején, nagyon törekedtem rá, hogy rendben maradjanak itt a dolgaim. Úgy tűnik sikerült, talán túl jól is. Úgy éreztem, ide már nem tartozom teljesen, máshová még nem. Útközben a senkiföldje göröngyeiben bukdácsolok.

A sógorom tett rendet a fejemben, ha nem érzem, hogy hazaértem, akkor még úton vagyok, ez a néhány nap is egy állomás. És akkor elengedtem, hogy mit is illene éreznem, egyszerűen csak örültem a találkozásainknak, a beszélgetéseinknek. A mátrai napfénynek, Anyukám elmorzsolt könnyeinek, a medvehagymás pogácsának, amivel vártak és amihez a Mecsekben tavasszal barátokkal szedtük a medvehagymát, a személyreszóló pesterzsébeti városnézésnek, az unokaöcsém és az unokahúgom milliónyi puszijának. És ma végre a kis-nagyfiam lakli ölelésének.

Vár még rám majdnem három nap és néhány nagyon kedves találkozás. Örülök nektek.

FRANKFURT

Tegnap biciklivel, ma gyalog voltam várost nézni, itt találtok pár képet. Nem értettem, amikor Adrian azt mondta, hogy a németek mediterránok akarnak lenni. Most már kezdem sejteni, mire gondolt. Nyolc fok van kint, de minden kiülős helyen ülnek, néha van fűtés, de leginkább nincs. És nagy bánatomra, a karácsonyfadíszeknek már eljött az ideje szerintük, de a forralt bornak még nem.

Ellentmondásos ez a város nekem egy kicsit. Több Maserati szalon is van, rengeteg luxusbolt, designer üzletek. Az emberek viszont nem jól öltözöttek. Bár Massimo kimondottan szerette, hogy itt bármit magadra húzhatsz, nem úgy, mint náluk Olaszországban, ahol mindig divatosnak kell lenni. Nem saccolok nagyon durván, ha azt mondom, hogy az embereknek legalább az egyharmada nem németnek tűnik. És most nem a turistákról beszélek, hanem az itt élőkről, akiket a villamoson látsz, az iskolában, a sarki kisboltban. Az is igaz viszont, hogy még a régi barokk hangszeren játszó utcazenész is iPad-en nézi a kottát. Ugyan nem Futárnak hívják, de a közösségi közlekedés járatait jelző rendszer itt sem találja el mindig, hogy melyik villamos jön. Ennek ellenére, valahogy ki van találva a dolog, mert a közlekedési lámpák pirosra váltanak, amikor a villamos beáll a megállóba, hogy az úttestre leszálló utasokat ne üssék el.

A négyemeletes házunkban javarészt idősek laknak, csak délelőtt lehet hangos tevékenységet űzni, hétvégére mindent el kell takarítani a lépcsőházban. Ma leejtettem a zoknimat teregetés közben a harmadikról a belső udvarra. Két óra múlva mentem csak le érte, már nem volt ott. Zavarta a tökéletességet?

MUNKA?

Ma befejeztem a konyhát, amennyire tudtam. Az utolsó sor követ nem tudtam lerakni, mert vágni kéne őket. Fúga nélkül, pontosan voltak illesztve újkorukban, persze, hogy nem tudtam a hosszanti oldalt olyan pontosan újrarakni, hogy az utolsó sor 1,5 cm-vel ne lógjon túl. Annyira nekikeseredtem, hogy még a flex-szel való vágást is megpróbáltam volna, de bekapcsolni sem tudtam. Egy gyerekkoromban hallott történet miatt, amelyben ujjak és flex szerepelt, igazából eléggé félek tőle.
Adrian próbált vigasztalni a telefonban, hogy a 99%-os készültség tökéletesen illeszkedik az ő 'nincs tökéletes' teóriájába, de nem sikerült meggyőznie.
Miközben raktam a követ, arra -a sokatok által feltett- kérdésre próbáltam megfogalmazni a választ, hogy minek is kell nekem utazgatás közben takarítani, ablakot mosni, talicskázni vagy éppen padlólapot rakni. Kivételesen nem a saját szavaimmal, hanem egy történettel tudok pontosan válaszolni, egy olyan könyvből, amelyik nagyon fontos számomra, a címe: Reggeli beszélgetések Lin-csi apát kolostorában, SU-LA-CE, alias Sári László tolmácsolásában.

"Lin-csi apát kolostorába egy nap ifjú szerzetesjelölt érkezett. Lovon jött, vágtában, lázas, szent igyekezet hajtotta. Lin-csi szerzetesei egy csésze rizskásával kínálták. Megmutatták neki celláját, s magára hagyták.
- Apát! - szaladt az ifjú máris Lin-csihez. - Apát! Kérlek, lássunk nyomban munkához. A Tanítást akarom! A Tanítást!
- Megkaptad már a rizskásád? - kérdezte tőle Lin-csi kedvetlenül.
- Megkaptam.
- Na és megetted?
- Megettem.
- Kikanalaztad az utolsó szemig?
- Kikanalaztam.
- Nahát akkor most eredj, és mosd el a csészédet! - kiáltott rá az apát, csak úgy zengett a ház. A novíciusnak földbe gyökerezett a lába.
- Eredj és mosd el! Nem hallottad?! - parancsolta újra, de az ifjú csak állt némán. - Mosd el alaposan, ragyogjon az a tál. Mára ez lesz a dolgod. Indulás!
Miután a szerzetesjelölt még mindig megkövülten állt, folytatta az apát.
- Holnap hozzálátsz és rendbe hozod a cellád. Kitakarítod, kifested a falát, az ajtaját, ablakát. Esténként varrsz magadnak néhány rend szerzetesi ruhát. Télire melegebbet, nyárra könnyebbet. Mikorra elkészül a cellád, következnek a téli munkák. Zsákvarrás, kötélfonás, kosárfonás. Közben gyakran lássalak a konyhán, készítsd elő a szakácsnak a munkát, este pedig jöhet a mosogatás. Még télen készülj a tavaszi rizsföldi munkára. Mindenekelőtt varrj magadnak nemezcsizmát. Nyárra gondoskodj kapáról, kaszáról, öntözőkannáról és egyéb kerti szerszámról. Ősszel láss hozzá ismét a celládhoz, hozd rendbe télire. Nincs utálatosabb a piszkos, hideg cellánál! Hogy könnyítsünk az életen, meg kell tanulnod a rendet. Rászánunk erre néhány évet, s amikor már minden, amit soroltam, könnyedén megy, bevihetjük a celládba a szent könyveket. Akkor már nem zavarhatják meg az életed... Szóval, ne siess, novícius, ne kapkodj. Addig lesz jó neked, míg könyveid a munkás nappalok, mestereid a töprengős éjszakák és hajnalok. Most menj, ne is lássalak! Légy boldog! - szólt novíciusához Lin-csi apát, kolostorában, a Huo-to folyó partján."

OTTHONRÓL HAZAFELÉ

Második napja vagyok egyedül a frankfurti lakásban. Nem egy szokásos workaway-es forgatókönyv, hogy a host otthagyja a lakást segítőnek és elutazik. Fő elfoglaltságom, hogy lerakom a követ a konyhában. Nekem akkor sem tetszene a régi követ visszarakni -az Égigérő fű sárga keramitkockáira emlékeztetnek-, ha nem én lennék a szerencsés, aki küzd vele. Feltörték, többé-kevésbé letakarították a köveket, letettek egy új aljzatbetont, ami nem is egyenes és nem is követi a régi kövek cementes, töredezett, össze-vissza hátlapjait. A magasságukat szintbe hozni is, meg pontosan egymás mellé összeilleszteni is horror.

Amikor nem követ rakok, akkor rádiót hallgatok, angolul, vagy olvasok, angolul, vagy a feladott filmeket nézem, angolul, vagy telefonon beszámolok a filmről Adrian-nak, angolul. Vagy élem a német mindennapokat, vásárolok (de nem vasárnap, mert csak a biobolt van nyitva), biciklizek a városban, holnap könyvtárba megyek (szinte fillérre ugyanannyiba kerül az éves bérlet, mint Pesten, nem úgy mint a spanyoloknál, ahol ingyenes).

Az utazásom közben azt is meg akartam érezni, hogy tudnék-e, akarok-e nem Magyarországon élni. Hogy számomra mi az erősebb, a kötődéseim, amik hazahúznak vagy a taszítás, arról a Magyarországról, ahol sokszor nem kapok levegőt. Az első kérdésre már megvan a válasz, igen tudnék máshol élni. Hogy akarok-e, azt még nem tudom. Jövő héten hazamegyek pár napra, talán közelebb visz a válaszhoz.

Verocska mondta nekem egyszer -fiatalabb volt, mint én, mégis sok éve már, hogy nem jött vissza a Hegyről-, hogy barátai bárhol lehetnek az embernek. Esküszöm, nem értettem akkor. Húszéves voltam, épphogy elköltöztem a szüleimtől, nagyon szerelmes és az új életemet kezdtem. El sem tudtam képzelni, hogy a dolgok nem csak lineárisan haladhatnak. Hogy az embernek nemcsak gyerekkori barátai lehetnek, hogy a kerted talán nem abban városban van, ahol megszülettél, hogy a helyed nem találhatod egy olyan országban, amelyik nem hisz a szabadságban és a méltóságban.

A fiam nagybátyja 27 éve él az Egyesült Államokban. Senki a családból nem értette -én sem-, hogy miért nem folyamodott már réges-régen az állampolgárságért. Két hete megkapta és amikor -tőle teljesen szokatlan lelkesedéssel- megosztotta a hírt, talán megértettem, hogy miért tartott ilyen sokáig. Mert nem új állampolgárságot akart, hanem új hazát. És a régitől elválni még nagyon sok harag és sérelem esetén is fájdalmasan nehéz. Éppen azoknak a legnehezebb, akik sosem beszélnek a hazaszeretetről, csak egyszerűen érzik. Innen nézve nem sok a 27 év.
Felmerül a kérdés, hogy hol van a hazánk? Ahol megszülettünk? Ahol otthon vagyunk? Ahol hazavár az Anyukánk és Nyanyó mindig csirkemájat süt, ha meglátogatjuk? És egyáltalán a hazánkban kell-e élnünk? Talán ott van a hazánk, ahol legközelebb vagyunk önmagunkhoz.

Én még úton vagyok.

A SZERETET KÖZGAZDASÁGTANA

„Még egy papagájt is képzett közgazdásszá tehetünk. Mindössze két szót kell megtanulnia: 'kereslet' és 'kínálat'." (Paul Samuelson)

Szabó Balázs Bandája - Anyai termál 

Mindig csak jót akarunk. Újra és újra. Hogy a mi gyerekeinknek könnyebb legyen, mint nekünk. Több időt töltsünk velük, tartalmasan legyünk együtt, mutassunk meg mindent, amit mi nem láttunk. Külföldre visszük őket, különtanárhoz, játszóházba, pszichológushoz. Mi liberális szülők vagyunk, megértjük, megbeszéljük, rákérdezünk, megengedünk.

Nem kell megenni az utolsó falatot, mert azóta nem esszük meg a tejberizst, mióta addig nem engedte ki az osztályt az ebédlőből a tanár, amíg mi meg nem ettük az egészet. Nem baj, ha nem érsz haza pontosan, csak küldj egy sms-t legalább, mert nekünk minden nap hatra haza kellett menni, ha kicsúfoltak a többiek, ha aznap kísért haza először az a bizonyos valaki, akkor is. Megértjük, hogy iskolát akarsz váltani, mert mi sírva, fogunkat összeszorítva, önmagunkat ostorozva végigjártuk a magunkét. Hozz haza minden megmentett csirkét és egeret, mert mi egy félévet idegeskedtünk azon, hogy mikor kérdezik meg az osztálytársaink, hogy hol van a tigrisharcsa, amit hazavittünk a nyári szünetre. Mit hazudjunk, azt mégse mondhatjuk meg, hogy apu lehúzta a wc-n?

Az a kép van bennünk, ha minket is megértettek volna, ha velünk is megbeszélték volna, ha tőlünk is megkérdezték volna, ha nekünk is megengedték volna, akkor ugyanitt tartanánk, csak könnyebb lett volna. Attól tartok, hogy nem, nem tartanánk itt. Bár, lehet, hogy tényleg könnyebb lett volna.

Szabadságot és bizalmat adunk és felelősséget várunk cserébe. De, amit mi gondolunk a felelősségről, az abban a szigorban edződött, ahogy mi nőttünk fel. Abban a felelősségben nincsenek félmegoldások és kifogások.

Én Mrozek Tangójának (ha esetleg újra játsszák, ezt a rendezést nézzétek meg) az a nemzedéke vagyok, aki a rendszerváltás alatt volt középiskolás, aki petíciót írt az iskolaköppeny ellen, aki küzdött a diákönkormányzatért. És aki szülőként döbbenten tapasztalta, hogy a gyerek alternatív iskolájában nincs az Iskolatanács (egyharmada tanár, egyharmada diák, egyharmada szülő) munkája iránt semmi érdeklődés a gyerekekben. Hogy ők már dönthetnének a saját sorsukról, csak éppen fenségesen nem érdekli őket. Mert ők megkapták és nem megharcolták.

"Saját szellemi kockázatomra terjesztem ki" Kornai János elméletét, bocsássatok meg érte.
A puha költségvetési korlát a közgazdaságtan alaptanai közé emelkedett, csak pár évvel fiatalabb nálam. Úgy gondolom, hogy a gyerekeink viselkedését alapvetően befolyásolja az a várakozás, hogy súlyos baj esetén megmentjük őket. Első ránézésre ez így van rendjén, öreg barátomat idézve, a szülő dolga, hogy 20 centivel a gyerek feneke mögött tartsa a kezét, hogy elkaphassa, ha földre huppanna. De hogyan essenek fenékre, ha elkapjuk őket? Mi a súlyos baj és mi az, amit még hagynunk kéne, hogy megtapasztaljanak? Hogyan tudnának felelősséget vállalni, ha mi vállaljuk a végső felelősséget? Csak azért, mert jót akarunk.

VARÁZSLAT

"Kísérő sírást a sírásnak,

Milyen jó volna áldni tudni." (Ady Endre - Jóság síró vágya)

Gyerekkoromban még lehetett kérni a közértben, hogy a negyedkilós kávét vagy a tábla csokoládét a pénztáros csomagolja be  selyempapírba. Szerintem ez lenyűgöző, egy darab ócska papír átváltoztat egy olcsó csokit, ajándékká teszi. Arról szól, hogy hozzáteszünk valami apróságot, valami nélkülözhetőt, valami lényegtelennek tűnőt és ez megváltoztatja az eredményt.

Megköszönni a másik munkáját elhagyhatónak tűnik, de ha megtesszük, a munkából együttműködést csinálunk. Megtenni valamit, amit nem muszáj, amit nem fizetnek meg, amit nem várnak el, átváltoztat minket. Mosolyogva kezdeni egy megbeszélést, biztatóan megszólalni a néma közönségből, zsebkendőt kínálni valakinek, aki sír a metrón. Kezdetnek ennyi elég. Csak a lényegtelen dolgok lényegesek.

Massimo ma visszament Olaszországba, holnap Adrian is elmegy egy hétre Berlinbe tanítani. Ma még elrohant a könyvtárba és minden napra hozott nekem egy angol filmet, hogy nézzem meg és másnap telefonon megbeszéljük. A workaway-es kosztért, kvártélyért dolgozik, az ügyletnek az angol tanítás nem része. Néhány DVD egy találkozást barátsággá tesz.

CSADORBOLT ÉS ZÖLDBANÁN

"Teremtenék ateista és hívő bolygót is, lássuk, melyik vezet szebb világra, ha hisznek bennem, vagy ha nem? Sőt, teremtenék olyat is, ahol mindenki hitvak. És teremtenék egy vegyes bolygót is, amelyben mindezeknek a bolygóknak a tulajdonságai egyszerre megjelennek. Alighanem ez bizonyulna az összes teremtményeim közül a legérdekesebbnek. Így jönne létre a Föld nevű bolygó. " (Mérő László - Az elvek csapodár természete)

Madonna - Like A Prayer

A napok csemperakással és fúgázással telnek, van időm gondolkodni. Néha azon veszem észre magam, hogy angolul. Massimo azt mondta este, vele is előfordul, pedig ő éppen takarólemezeket barkácsol a WC-ben, szóval nem a csempe tehet róla. Bár megegyeztünk, az lesz az igazi, ha angolul álmodunk. Én ma zenét hallgatva aludtam vissza reggel és zenehallgatásról, takarításról és füves cigikről álmodtam, szóval még van hova fejlődni.

Amikor Frankfurtba érkeztem, a repülőgépből kilépni csak útlevél ellenőrzés után lehetett. Az érkezési oldalon először csak néhány feketehajú, sötétszemű férfi tűnt fel virággal a kezében, aztán az asszonyok bekötött fejjel. Elmosolyodtam, milyen kedves nagy család, vajon kit jöttek köszönteni? Ahogy kiértem, akkor láttam, hogy több százan vannak, virággal a kézben. Mintha valami közel-keleti repülőtérre érkeztem volna. Szívszorító volt látni, vártak csendesen, egy másik életben, valakit a régiből.

Ez a blog az én személyes benyomásaimról szól. Nem ítéletekről, politikáról, történelemről. Csak történetekről, ahogy én láttam őket. Nem tudom, hogy dolgozni jönnek-e ide az emberek? Nekem itt, a német utcákon járkálva nem tűnnek fel koszos menekültek, hajléktalan semmirekellők. Láttam viszont csadorboltot, pontosabban csak muszlim ruhákat áruló női ruhaboltot. Több tucat indiai hangtálat a bolhapiacon egy árusnál. Feketebőrű bankárt, német gázszerelőt. Mindenféle nációt a Majna partján kacsákat etetni vagy borzalmas borokkal koccintani a piactéren.
                                                                                     

A katolikus temetőben -amely némán körülöleli a zsidó temetőt- hosszú parcellákat töltenek meg az egyforma katonasírok, mind-mind a II. világháborúból. Külön parcellában vannak az orosz katonák sírjai. Előttük a tábla emléket állít a nemzetszocializmus áldozatainak, örök figyelmeztetésül, hogy mire vezet a gyűlölet. A szavaknál sokkal többet mond ez a szobor.

Egy olasz fiú és egy magyar nő egy spanyol állampolgár lakását segít felújítani Németországban, az asztalon kolumbiai étel (bab, füstölt hús, zöld banán) van, angolul beszélünk és az amerikai popzenéről vitatkozunk. Tud-e Madonna énekelni vagy sem? Nem mentem még elég messzire, bár beszélgettem angolokkal, észak- és dél-amerikaikkal, izlandiakkal, ausztrálokkal, afrikaiakkal az előző hetekben, de valahogyan mind kötődtek Európához. Valószínűleg távolabb másképp lesz, de itt segített közös nevezőt találni a beszélgetésekben, hogy láttuk ugyanazokat a filmeket, hallgattuk ugyanazokat a zenéket és előfordul, hogy olvastuk ugyanazokat a könyveket (Kafkáról beszélgetni egy kolumbiaival Frankfurtban...). A beszélgetések mindig továbblépnek a bugyuta amerikai filmeken és a családról szólnak, szerelemről, szeretetről, gyerekekről, születésről, halálról, munkáról, karrierről, otthonokról.

Végigjártam egyszer egy pszichodráma csoportot, az első meghatározó élményem a másfél év elején az volt, hogy mennyire egyforma gondokkal küszködünk. Nagyon sokfélék voltunk ott, férfiak és nők, látók és nem látók, szegényebbek és kevésbé, értelmiségiek és két kézzel dolgozók. Nagyon különböző élethelyzetek jelentek meg, de engem elemi erővel meglepett, hogy mindannyian hogyan gyötrődünk magunkban és mennyire félünk megmutatni magunkat igazából, levenni az álarcainkat. Ilyesmit érzek most is, mindegy milyen nyelven beszélt hozzánk az anyukánk, valahogy szóba kerül a beszélgetésben. Biztos kiderül, van-e gyerekünk, mit dolgozunk. Bárkivel töltesz el pár napot, látod minek örül, miért szomorú, ha figyelsz, látod őt gyerekként. Látod gyengének, találsz benne esendőt. Azt hiszem, hogy ha vesszük a fáradtságot, hogy megismerjük a másik embert, akkor nem tudjuk igazán gyűlölni. Mindig találunk valami kicsi közöset, ha mást nem, hogy egyikőnk sem látott még soha lila karalábét, csak zöldet.

Azt hiszem elég lenne, ha egymás istenei helyett a gyerekekről beszélgetnénk. Elég lenne eltanulni a nőktől az élet misztériumának a tiszteletét, eltanulni, hogy meghatódunk bárkinek a várandósságáról hallunk, akár ismerjük, akár nem.

CSÖNDEK

"Mindig bízott is benne, anélkül hogy sokat gondolkozott volna fölötte, hogy valamilyen különb és rejtelmesebb megértés köti össze az egyik embert a másikkal, mint a szavak és a cselekedetek." (Ottlik Géza - Iskola a határon)

Cseh Tamás - Csönded vagyok

Nekem odahaza is a legjobb angoltanár adatott meg. (Elérhetőség a szerkesztőségben.) Bukdácsoló, szégyenlős angol mondataim berkeiben barátkoztunk össze, ahogy azt "két introvertált csinálja". Amúgy egyikünk sem introvertált szerintem. Minden, amit javasolt nekem, most az orrom alá dörgöltetik. Olvasni, filmet nézni, belemerülni. Az az igazság, hogy nekem általában könnyen mennek a dolgok, gyorsan megértem, hamar tanulok. De néha nem, vergődve vizsgáztam autóvezetésből, harmadjára mentem át a vitorlásvizsgán. És kíméletlenül nem vagyok türelmes magamhoz tanulás közben, nem tudom megbocsátani, ha nem megy azonnal, nem megy könnyedén. Hogy béna vagyok közben, esendő és nevetséges, nem vagyok ura a helyzetnek. Sokadjára kaptam a mai leckét, talán nem kellett volna ilyen messzire jönni érte. Nem az angolnemtudásról szól ez, hanem önmagam szeretetéről. Olyankor is, amikor éppen nem vagyok jó.

Egy darabig nem fogok magyarul olvasni, átállítottam a telefont és tabletet angolra. Az utolsó magyar könyv viszont megviselt. Az egyik búcsúajándékom volt, hogy valaki kedves feltöltött egy rakat könyvet e-book olvasóra, köztük volt ez is: Cecilia Ahern: Ahol a szivárvány véget ér. Csak a fülszöveget elolvasni vagy a borítót megnézni nem ér, egyik rosszabb, mint a másik. Ez egy könnyed romantikus, még happy end is van. Mégis kevésszer rázott meg ennyire egy történet, amelyben 40 évig óvja-védi a legjobb barátságát egymás között két ember, akik közben kölcsönösen szerelmesek egymásba, de jobban féltik a barátságot és a másikat, annál, hogy ezt elmondanék neki. És közben elmegy az életük. Hiszem és tudom, hogy van barátság férfi és nő között és azt is, hogy hihetetlen nagy érzelmi biztonságot ad, hogy egy barátságban mindig önmagad lehetsz, nem kell félni a bolondos párkapcsolati félreértésektől. Álltam már ennek történetnek mindkét oldalán, akart a legjobb barátom több lenni és akartam én is többet egy másik esetben. És mekkora hülyeség, azt mondjuk többet, de ez nem igaz, csak mást. Egy elképesztően vékony határvonalat átlépni. Nagyon szerencsés vagyok, mert mindkét esetben túlélte a barátság a határátlépési kísérletet. Igazán értem ezt a történetet, mégis a jótündér keresztanyámtól azt kívánnám, hogy sohase történhessen meg.

Megnevettetni, remélem néha elgondolkodtatni, kitárulkozni, írni, elhallgatni most már felelősség. Kapok visszajelzéseket és tiszta szívemből hálás vagyok érte. A születésnapi hajózáson került szóba, hogy szoktuk-e néha feltenni a kérdést, mit csinálna most a helyünkben valaki konkrét személy, aki számunkra mértékadó. Én szoktam ezen gondolkodni, mit tenne ő az én helyemben, és az "ő" az én esetemben nem a legközelebbi, de igazán kiváló barátom. Tőle kaptam tegnap  egy levelet a blogról, ahol azt írja, hogy "Rendkívül őszinték a bejegyzéseid, ha ez célod volt, sikerült." Ez nagyon sokat jelent nekem, mert az őszinteség volt a cél.

A fenti mondatnál szerettem bele az Iskola a határon-ba. Már kamaszként is hittem, és a kanyarok, csalódások és a hétköznapok sem tudják lemorzsolni rólam, hogy higgyem, létezik kapcsolat közöttünk szavak nélkül, néha találkozások nélkül, évek elteltével és még akkor is, ha azt mondjuk, soha többet nem akarlak látni. Hiszem, hogy vannak emberek, akikkel valahol mélyen össze vannak kötve a gyökereink. Hálás vagyok a barátaimnak, hogy velem vannak és azoknak is, akiket útközben megbántottam, akik már csak volt barátnak titulálnának, a lombok és árnyékaik már nem találkoznak sosem. És talán mégis inkább introvertált vagyok, de megelégszem azzal, hogy szótlanul hiszek a gyökerekben.

KÜLÖNBÉKE

Játékos kedvű, szórakozni vágyó teremtmények vagyunk mi, a világegyetem vidrái." (Richard Bach)

Simon & Garfunkel - Mrs. Robinson 

Kommunikációs vagy inkább nem kommunikációs állóháborúba érkeztem. Massimo 26 éves olasz srác, elég komoly, kicsit talán magának való, van egy állatélelmezési bachelor diplomája és még a szüleinél lakik. Adrian 61 éves, öntörvényű művészlélek, időnként elég hisztis, ezen felül kialakította azt a véleményt, hogy Massimo lusta, még gyerek, mert a 'Mama-hotel'-ben lakik, kissé élhetetlen, ezért minden dolgába bele kell szólni. Mire megjöttem, a nem beszélünk, csináljon a másik, amit akar állapotba jutottak. Ma, a negyedik közös vacsoránknál a facilitátori szerepem már a filmekről szóló vitáig juttatta a helyzetet. Nevelési céllal elmeséltem Sainsbury reklámfilmjét, szokás szerint megint nem volt netünk, hogy megmutassam nekik. Három nemzet, három generáció ül az asztalnál, nagyjából 20-20 év van köztünk. Magyar filmekről nem esett szó, kicsit szánalmas, hogy csak Gábor Zsazsa került csak szóba a bombanők színésztehetség nélkül szekcióban. Tudtátok, hogy volt egy házassága a kilencből, ami csak egy napig tartott?

Mióta elmeséltem, Adrian azóta röhög folyamatosan a darált hús vs. cracked meal sztorin, amikor őrölt borsot kértem tőle, kis híján megfulladt. Ennek tiszteletére ma 'minced meat pie'-t csinált, darált húsos pite-szerűséget, ami meglepően finom volt. Olajon meg hagymán megfuttatta a darált húst és a szeletelt sárgarépát. Dobott hozzá konzervkukoricát meg némi barnaszósz fűszert, de ezek az eredeti angol verzióban persze nincsenek benne. A tepsi aljára pakolta a húsos katyvaszt, befedte krumlipürével és aranybarnára sütötte a sütőben. Ildi 'hamburger meat' javaslatát pedig sajnos nem védte szabadalmi oltalom, ezért bekerült a Német Kereskedelmi Kamara német-angol tolmács képzésének anyagába, mint példa a kreatív nyelvi problémamegoldásra.

Frankfurt meglepett a színeivel, megérkeztem a szalonzöld Spanyolországból és igazi szivárványszín őszbe csöppentem. A külváros lehetne akár Budapesten is, az épületek elég hasonlóak, eltekintve attól, hogy itt láttam először olyat, hogy a homlokzatfelújításnál ipari textillel be van fedve még a járda is, hogy nehogy megsérüljön, koszos legyen a törmeléktől. A Majna nagyon tetszett, komótosan halad a dolgára, mindkét parton lehet sétálni, kerékpározni egészen közel a vízhez, nincs beépítve, csak parkosítva. Persze, csak ha nem fél az ember a kacsáktól és egyéb szárnyas lényektől, akik tömegesen grasszálnak a járókelők között a parton. Rengetegen kerékpároznak és még nemigen találtam olyan útszakaszt, ahol ne lett volna kerékpárút is. Belefutottam egy piacba is, szerintem az egész város ott állt borospohárral a kezében. Megkóstoltam az almabort kis almalével keverve, de hagyjuk, jobb, ha az autógyártásnál maradnak.

BRICK IN THE WALL

"Kimondom azt, amit már régen sejtettem, és megengedem, hogy a kimondás által valósággá váljon. Elengedem a védekezést, amellyel nap, mint nap igazolom magam, fenntartom a látszatot, rejtegetem a sérüléseimet. Elengedem a félelmet az újabb sérüléstől, a magánytól, a hibázástól, a gyengeségem elvállalásától, a szabadságtól, a kiszolgáltatottságtól, az egyedülléttől, önmagamtól, attól a boldogságtól, amit nem érdemlek meg." (Dr. Sárvári György)

Pink Floyd - Another Brick In The Wall

Már este hullafáradtan, sötétben is láttam, hogy ez a lakás nem 80-85 %-os készültségben van, ahogy írták a meghívásban. Reggel felmérjük a terepet, nagyon sok mindent kell még megcsinálni, kicsempézni a fürdőszobát, letenni a régi követ a konyhában, ahol felszedték és aljzatbetont terítettek le. A szobákban szanaszét a bútorok és a cuccok, tiszta por minden, ezer dologba belekaptak és nem fejezték be. Tudom, hogy a szerelmetes bölcsészeim meg fognak bocsátani nekem, de ez történik, ha egy bölcsész-antimérnök nekikezd egy felújításnak egyedül, úgy, hogy még kalapács sem igen volt a kezében. Technológiai lépések gyermeki lelkesedéssel ötletszerűen felcserélve, szervezettségnek vagy legalább valami praktikus józan észnek nyomát sem találni.

Arra igen hamar rájövök, hogy Adrian miért vonzott be engem, én vagyok a mentőangyala, ide kell egy "építésvezető". Azt viszont, hogy engem mi húzott ide ellenállhatatlanul, félretéve a németekkel szembeni előítéleteimet csak délután kezdem megérezni. Valahogy első pillanattól kezdve azt éreztem, hogy ide kell jönnöm, mert ez egy sorsszerű találkozás lesz. Nem tudtam előre, de megörültem neki, hogy angoltanár a host, nem csak beszél, hanem tanít angolul, folyamatosan a nap minden percében. Az első hosszabb beszélgetésünk tizedik percében sírom el magam és kezdek el mesélni az általam nem ismert vér szerinti apámhoz kötött örök hiányról magamban, egy örök idegenségről, hogy bármilyen nagyon szeret az Apu, a családom, a barátaim, a szerelmeim, sosem érzem elég szerethetőnek magam, sosem fogom ismerni magam egészen. Sok munka van abban, hogy ezt elmondom egy vadidegennek vagy leírom ide. Bence mondta nekem mindössze 12 évesen, hogy nem kell Afrikába utaznom, hogy találkozzam magammal. Ez igaz, mégis, az utazás nemcsak térben történik, hanem lélekben is. Sajnálom, ha most nem minden bejegyzés lesz annyira mulatságos, de nemcsak vidám esti mesék vannak.

Az angolórák arról szólnak, hogy bocsássam meg magamnak, hogy nem beszélek elég jól olyan sok év tanulás után. Arról szólnak, hogy tökéletesség nem létezik és ha csak azzal elégszem meg, sosem leszek elégedett. Az angolórák nekem arról tanítanak, hogy én elhiggyem, hogy elég jó vagyok. Azt gondolom, hogy ez most a víz alatti szakasz, amikor visszatartod a levegőt és úgy érzed mindjárt megfulladsz. Nagyon-nagyon remélem, hogy egyszer csak felbukkanok és meglátom az én napsugaras kincses szigetemet. Tudom, hogy így lesz, de attól most nem fáj kevésbé.

Közben Massimoval összerakjuk a fürdőszobát, felbűvöljük a csempéket a nem létező falra, porlik szét az előkészítetlen téglafal. Megállapodunk, hogy felváltva főzünk, egy magyar, egy olasz, egy angol-kolumbiai nap. Végre meg fogom tudni, hogy mi a csudára való a zöld főzőbanán.

VISSZASZÁMLÁLÁS

"Ne használj nálad intelligensebb háztartási eszközöket!" (Ádám)

Europe - The Final Countdown

Reggel a 15 szavas spanyol szókincsemmel a textil és a remekbe szabott reggeli is meglesz, sok időm nem marad a reptérre indulásig, a Prado és az El Jardin del Paraíso legközelebbre marad. Jövök még Madridba, ennyit elértem ezen a villámlátogatáson. A maradék időben valahogy megoldom a lehetetlent és a buggyanásig telt bőröndbe bepasszírozom a 4 kilónyi kb. 25*30*35 cm textilt. A műveletnek áldozatul esik  egy kopott leggings meg az összes nélkülözhető prevenciós felszerelésem, a vitaminhegy, amit egyszer sem szedtem be és a shaker a hozzáillő baromi egészséges porokkal, amiből egyszer sem ittam. Hihetetlen erőfeszítéssel becsukom a bőröndöt, de előtte még megpróbálom bezárni a sosem használt számzárat a középső záron, csak mert félek, hogy kinyílik a túlterheltség miatt. Természetesen nem sikerül rájönnöm, hogyan kell beállítani, innen jutott eszembe a nap idézete egy expasitól. Elindulok és kétméterenként nyílik ki a középső zár, ekkor még azt hiszem, hogy azért mert megtömtem a bőröndöt. Szerencsére a másik két oldalsó zár tart, ezért anélkül érek ki a reptérre, hogy szétborulna.

Elviszem fóliáztatni a bőröndöt és a fickó egyből mondja, hogy sok lesz ez, mérjük le. 30 kg, a légitársaság max. 23-at enged feladni, és a büntetés 100 euró függetlenül a túlsúlytól. Odajön egy reptéri alkalmazott és azt javasolja, hogy pakoljak ki 7 kg-t a bőröndből egy harmadik táskába, legyen az a kézitáskám és az oldaltáskámat adjam el cabin baggage-ként. Pár hete vettem útközben egy összehajtogatható táskát, eddig is imádtam fekete retikülként használni, most egyenesen istenítem, hogy van. Belepakolom a cipős zacskót meg a textilt, visszamegyek, mérlegelés: 25 kg. Mérés közben -mivel megint kinyílik a számzár- a fickó rácsap egyet, bezáródik. Bezáródik, emelés közben eltekeri a számokat. Tehát ki kéne vennem 2 kilónyi cuccot, a számzár -isten tudja milyen kombinációnál- bezárt és van 50 perc az indulásig. Nem akarom elhinni, a fickó feszegeti a bőröndöt egy késsel, de -ez most nem a reklám helye- ez egy Samsonite, nem lehet csak úgy ukkmukkfukk feltörni. Én azzal próbálom lenyugtatni magam, hogy számolok. Mármint nem tízig, hanem hogy a 100 eurós büntetés még mindig csak a fele a bőrönd árának. A fickó feladja, rám néz, oldjam meg, végtére is az én bőröndöm. OK, három számjegy, ezer lehetőség, kezdjünk neki elölről vagy hátulról, maradjunk a konzervatív megoldásnál: 000-001-002 és így tovább. Nyugi, nincs más lehetőség. Kis híján elsírom magam, amikor 010-nél kinyílik. Látom, hogy a fickó is. Ezek után viszonylag nyugodtan veszem, hogy apróra szétszedetik velem a táskáim tartalmát a biztonsági ellenőrzésnél. Négyszer megyek oda-vissza az ellenőrző kapun.

Frankfurtban leszálláskor megkapom a legjobb barátom üzenetét, hogy kb. félnapos Telenoros konzultáció után sikerült feléleszteni a netemet, és két nap után végre nem vagyok elvágva a világtól. Az első üzenetben, ami bejön, azt látom, hogy meghalt Göncz Árpád, basszus, akkor inkább ne lett volna net. Egy igaz ember, nyugodjon békében.

Ilyen nincs, hamarabb ér a bőröndöm a szalagra, mint ahogy én odaérek a géptől, nos, Németországban vagyok. Adrian részletes instrukciókkal látott el a reptérről való utazáshoz is, de ez elveszik  a kb. 40 oldalnyi szöveg és kép között, amit rám küldött a WhatsApp-on. Már elég ideges vagyok a sok mesteri leírástól, amit az útvonalról adott, de az pl. nincs benne, hogy az S8, amire fel kell szállnom, az egy vonat. Ezt biztos minden EU állampolgár tudja. Egy óra bolyongás után végre megtalálom a pályaudvart, a vágányt ás a jegyautomatát is (amit le kell fényképeznem neki, hogy másoknak is meg tudja mutatni). Leszállok a vonatról, egyetlen mozgólépcső sem működik. Két fullra tömött táska és a bőrönd, egy csaj szánja meg a szenvedésemet, fél úttól felviszi a bőröndöt. Kimondhatatlanul hálás vagyok.
A buszmegállóban vár Adrian. Egy felújítás alatt álló lakásba érkezünk, ahol van egy másik workaway-es fiú is, Massimo Olaszországból. Igazi német vacsorával -zsemlegombóc, barna szósz- meg vetett ággyal fogadnak, ekkor már a hosszú üzeneteken is tudok nevetni, Adrian 61 éves, kolumbiai születésű angoltanár újságíró és író felmenőkkel, négy nyelven beszél. Egyfolytában.

MÁSODIK ESÉLY

A mesésen alliteráló Marbella-Malaga-Madrid buszjáraton üldögélek. A búcsúzás most is esős lett, a pályaudvarra is korán értem ki, de a változatosság kedvéért ez a kávé épphogycsak vállalható volt. Azon tűnődöm fölötte, hogy a lényegre  törekvő életfilozófiám, csak kávé és net legyen, egész jól használható kávézó név lehetne: Coffe&WiFi, semmi sallang. A baromi kényelmetlen buszon kiegészítem, kávé, wifi és ágy, és én már elvagyok. Na jó, még az e-book olvasó. A Kindle lenne az az egy könyv, amit a lakatlan szigetre magammal vinnék. Meg persze egy napelemes töltő. De ha tényleg egyetlen könyv lehetne csak rajta, azt hiszem az az Iskola a határon lenne. Évek telnek, könyvek jönnek, de ez nem változik bennem.

Aztán Madridban rájövök, hogy megint nincs netem, a spanyol kártyára már nem akartam rátölteni, a magyar hetijegy meg nem működik, isten tudja miért. Körözök a buszpályaudvaron, kénytelen vagyok feltalálni magam a valóságban, mert nincs virtuális segítség. Elkérem egy turista fiútól a térképét, látva a tanácstalanságomat, irányba fordítja és megmutatja hol vagyunk. És ismét Madrid, ismét vonszolom az Atochán felfelé a bőröndöt, mint júliusban. Annyival jobb a helyzet, mint akkor, hogy nincs 46 fok és nem törik ki a bőrönd kereke. 

Az újságárus és néhány járókelő bevonásával megtalálom a panziót, ahol a háziasszony csak spanyolul beszél. Ez nem lenne nagy baj, ha nem lenne egy vállalásom, hogy egy közeli textilboltból viszek Frankurtba szövetet. Amire a pénzt a háziasszonynak átutalta Adrian, megbeszélte vele, hogy jöjjön el velem. nekem meg egy fénykép van a telefonomon. És kezdetét veszi egy burleszk filmbe illő jelenet, ahogy "megbeszéljük", hogy mikor megyünk ki a boltba és milyen anyagot veszünk. Én angolul beszélek, Mrs. Nieta spanyolul, nincs metszet. Feladom, elmegyek egyedül az anyagboltba, kézzel-lábbal a fénykép alapján megtalálom a szövetet, de Adrian csak annyit mondott, hogy ugyanabból, amiből ő szürkét vett (ez a kép van a telefonon) vegyek fehéret és persze, hogy van hófehér meg törtfehér. Lefényképezem és elmegyek megnézni a házi feladatul kapott egyik múzeumot.  

Madrid kap egy piros pontot a CaixaForum és az ő főlépcsője miatt, nem voltam még New York-ban, nem tudom megmondani, hogy mennyire hasonlít a Guggenheim Museum-ban lévő testvérére. Engem lenyűgöz, most nagyon szeretnék méltóképpen tudni fényképezni. A másik gyönyörűség a csupa növényekkel bevont fal, amit egy francia botanikus, Patrick Blanc tervezett. 

Eszem egy gyorsan felejtésre szoruló vacsorát, az étterem wifijéről elküldöm a képeket Adrian-nak és visszasétálok a panzióba. Megkezdődik a burleszk második felvonása. Mrs. Nieta ellentmondást nem tűrve, folyamatosan pergő nyelvvel elrángat az anyagboltba. Próbálom elmagyarázni, hogy hófehér meg törtfehér és, hogy Adrian még nem válaszolt, valószínűleg nincs netközelben. A boltban teljes káoszt okozunk, én mondom a magamét angolul, a végén már dühömben magyarul, ezek állnak velem szemben hárman és spanyolul kántálnak. Felhívom mobilon Adriant Frankfurtban, mire elmagyarázom, hogy mi van, megszakad. Végre találnak egy eladót, aki annyit beszél angolul, hogy fáradtan elmondom neki, holnap visszajövünk, zárjanak be végre. A humorérzékem újraélesztésre szorul, amikor végre WhatsApp-on elérem Adriant és azt mondja, vegyem azt a fehéret, ami nekem jobban tetszik.
Képek >>

1 KÉP - 1000 SZÓ

A tegnapi levelek nem sokban különböztek a korábbiaktól, néhány szó magamról, honnan jövök, miért választottam az önkéntességet. Mihez értek, milyen munkákat csináltam eddig, miért pont az adott hosthoz mennék. Egy dolog változott, néhány levélbe becsatoltam egy fotóalbum linkjét. Nem mindig sikerül megosztanom, de készül útközben pár ezer fénykép. Van egy album, amit magamnak válogatok, fekete-fehér képek egy jövendő ház falára. Nincs benne még egy tucat kép sem, miközben ezt gyúrom, a próbálgatásokat betettem egy albumba és -egy hirtelen ötlettől vezérelve- ennek a linkjét tettem bele a levelekbe. 

Talán ezért, talán nem, de vasárnap reggelre ott találtam magam, hogy villámgyorsan el kell döntenem, hogy Svájcba, Hollandiába, Németországba, Itáliába vagy Angliába esetleg tovább Mallorcába megyek-e másnap.  Amikor kiválasztottam a lehetséges célországokat, két nyugat-európai országot zártam ki határozottan, Németországot és Franciaországot. De most a határátlépések ideje van. A szó valódi és átvitt értelmében is. 

Azért írtam a német hostnak, mert nagyon izgalmasnak tűnt a munka, egy lakás felújítását befejezni, a  berendezésnek október végére kész kell lenni. Már annyi lakást újítottam fel, benne lakva és a költségvetésen rágva a körmöm, hogy valóra vált álomnak tűnt ezt a tudást valahol máshol kamatoztatni. Bár a host bemutatkozásában nem volt róla szó, beleírtam a levélbe, hogy tudok varrni, ha esetleg függöny vagy ilyesmi kéne.  Olyan lelkesedéssel érkezett a meghívás, hogy azon kaptam magam, hogy a sokkal kecsegtetőbb lehetőségek és a kezdeti elhatározás ellenére Frankurthoz lenne a legnagyobb kedvem. Elsodort az irracionalitás, az első levélváltás után egy órával már WhatsApp-on beszéltünk, már amennyire az őrült spanyol harangszótól hallottuk egymást. 

Madridon keresztül lehet Frankfurtba repülni, mire észbe kaptam Adrian, a leendő házigazdám már lefoglalta és kifizette a madridi panziót, ahol "mindig meg szokott szállni", hogy ne kelljen a repülőtéren töltenem az éjszakát. Imádja Madridot, mint tudjuk én nem, ezért meg akar téríteni, kaptam vagy 10 helyet, amit meg kell néznem, 2 étterem ajánlót árakkal, 2 múzeumot a konkrét képek címével, amit különösen meg kell néznem. Minderre van 22 órám, bátorításként küldött még vagy 12 fényképet is. Arra a praktikus felvetésemre viszont, hogy hogyan lehetne szeretni egy várost, ahol se folyó, se tenger, nem tudott mit mondani.

MERRE TOVÁBB?

Szombat reggel még nem tudtam, hova megyek tovább hétfőn. Ami azért az A, B, C terveket folyamatosan karbantartó, projekt kritikus utat számoló, családot kétnapos utazás előtt őrületbe kergető énemtől elég távol van. Furcsamód egyáltalán nem idegesített, talán Cartagenába, oda e dal óta vágyakozom. Talán Birmingham mellé egy csatorna menti házba. Írtam pár levelet, de nemigen jöttek a válaszok. Szerencsére, nem sokat kerestem állást még életemben, de olyasmi érzés lehetett, mint, hogy küldözgeted a süket űrbe az önéletrajzokat.

Kérdezte a legjobb barátom a héten, hogy egyáltalán lehet-e Spanyolországban magányosnak lenni? Azt hiszem, magányosnak bárhol lehet lenni, de itt biztosan nem könnyű. A szombati napot szinte teljesen a gép előtt töltöttem, de az ablakon behallatszott az élet és az öröm. Kiválogattam minden olyan hostot Európában, akik last minute kerestek segítőt és nekem tetszettek. Aztán írtam mindegyiknek. Meg dolgoztam kicsit. Nem volt egy tipikus Costa del Sol-turista napja. Azért belefért egy kis lófrálás is és fényképeztem pár képet a folyómeder oldalából. Valahol vágyunk a rendre, a víztelen folyómeder graffitijei a vizet jelenítik meg. Sok a graffiti itt is, Cala de Mijas környéki településeken is, mintha létezne egy különbéke a hatóságokkal. Sok felhagyott épületet keltenek újra a rajzok.

Amiből kevés van -már Barcelonában is figyeltük a nyáron- az a

kutya. Nem mondom, hogy nem látsz, de ritkán, kutyát sétáltató embereket. Lehet, hogy ez összefüggésben avval, hogy 750 eurós büntetés jár a kutyapiszok otthagyásáért.

Az ablakon nemcsak a gitárszóló, a gyereknevetés, a kávézó trécselése hallatszik be, hanem a teljesen érthetetlenül hajnali kettőkor megjelenő szemeteskocsi zaja is. És a 'góóóól' kiáltás napjában többször.

A PILLANGÓ KÉK HÁTA

„Újra meggyőződtem arról, hogy a boldogság egyszerű és szerény dolog – egy pohár bor, egy szem gesztenye, egy szegényes parázstűzhely s a tenger zúgása, semmi más. Ahhoz, hogy érezd, ez a boldogság, nem kell más, csak egy egyszerű és szerény szív.” (Zorbász, a görög /Nikosz Kazantzakisz/)

Péterfy Bori & Love Band (feat. Saiid) - Noktürn 

Annyira belejöttem a tervnélküliségbe, hogy elindultam otthonról a pályaudvarra és félúton rájöttem, hogy nem tudom hova megyek? Mármint, milyen településre. Miután visszamentem a hiányzó részletekért, az automatából történő vonatjegy vásárlással is megbirkóztam, most sokadjára rájöttem, hogy mégis rá lehet venni angol nyelvű válaszokra. Aztán a kedves Renfe-vel zötyögtem végig a tengerparton Benalmádenába. A pillangó parkba készültem, a pillangók iránti rajongásom ötévesen kezdődött, amikor Apu teleragasztotta a hűtőt az új lakásban lepke matricákkal. Jó-jó, én öt éves voltam.
A honlap alapján van közösségi közlekedés a parknál, ezért elvetettem az autóbérlést. Az viszont, nem sok jót ígért, hogy a pályaudvar közelében, ahol leszálltam, nyoma sem volt olyan busznak, amit a weboldalon emlegetnek. Van egy hülye szokásuk a spanyoloknak. A buszmegállókban feltüntetik ugyan, hogy milyen buszok állnak meg és azok milyen útvonalon közlekednek és be van jelölve, hogy melyik megállóban vagy éppen. Csak két lényeges információ nem derül ki. Egyrészt, hogy melyik irányba tartó buszmegállóban vagy, ugyanaz a menetrend van kiragasztva mindkét irányban. És ugye, akárcsak a turistajelzéseknek, a buszvonalaknak is két vége van (amúgy, ha körjárat, akkor azt jelölik a busz száma előtt egy "C"-vel). És mivel ugyanazt a matricát rakják ki a buszjárat minden megállójában, csak a végállomásokról való indulási időket tüntetik fel. Magyarul, állsz valahol az út szélén a buszmegállóban, tegyük fel, a jó megállóban, a tájékozódási képességed alapján (ami nekem nincs) és találgatod, hogy a végállomásról a 23. megállóba, ahol éppen állsz, vajon mikorra érhet a busz. Ezt a hosszadalmas leírást ajánlom szeretettel a közlekedésmérnök családtagjaim figyelmébe.
Szumma szummárum, elindultam gyalog, 1 óra 11 perc gyaloglást mutatott az útvonal tervező a telefonon. Mielőtt megkérdeznétek, semmilyen buszt nem ismert a környéken, azt javasolta, hogy menjek vissza vonattal egy megállót, onnan csak 58 perc gyalog.
Gyalogoltam, félúton felszálltam ötletszerűen egy buszra (amik egyébként egy-két óránként járnak, ezt is elfelejtették megemlíteni a weboldalon).

10 euró a beugró a parkba, és ezen linken megnézhettek egy pár képet, én nem sajnáltam az árát, amikor kijöttem. A képeken találtok még ki nem kelt pillangót, élő pillangót, halott pillangót, egyesével, párban és nagyon párban is. Ahogy itt is látszik, az első pillangó alsó szárnyai barnák. Ugyanezek, amikor repülnek, kékek, mert a hátuk égszínkék. Rengeteget fényképeztem, csodaország az a hely. De, akárhogy próbáltam a kékszárnyú pillangót nem tudtam lefényképezni. Több mint 1000 lepke van ott, kell némi rögeszmésség hozzá, hogy nekem pont ez kellett, de abban nincs hiány. Ahogy cikázik, nem lehet lefényképezni, amint leszáll, összecsukja a szárnyát és csak a barna felét látod. Amíg mozgásban van, gyönyörű, ahogy megállítod, magadénak akarod, elszáll a kék varázslat. Éreztem én ezt már akkor, közben is, ahogy kergettem őket, de csak azért nem toporzékoltam, mert nem tudok spanyolul toporzékolni. Végül feladtam, beletörődtem, hogy kék pillangóhát nem lesz. Az egy másik nap másik csodája, Ahogy nyitottam az ajtót, még egyszer visszanéztem és ott volt, leszállt és széttárta a szárnyát. Egy pillanatra megláthattam a kék pillangó szárnyát.
Persze hazafelé sem találtam el, hogy mikor jön a busz, ezért volt időm olvasgatni. Otthonról kaptam egy régi baráttól egy gyönyörű, hosszú levelet, válaszul a blogra. Innen került a mai idézet és zene a bejegyzés elejére.
Még korán volt mire visszaértem Benalmádenába, ezért elindulta a tengerpartra. Ami nincs közel a vasútállomástól, de nem tudtam ellenállni a hívásnak. Átmentem egy hatalmas parkon, ahol a bejáratnál a felirat figyelmeztetett, hogy ne nyúljunk az állatokhoz. Na jó, de milyen állatokhoz? Szanaszét kószáló kakasokhoz, tyúkokhoz, meg nyulakhoz. A kakasok elég öntörvényűek, mikor leértem a partra, láttam, hogy a parkon kívül is flangálnak.

Visszaérve a városba belefutottam egy katolikus körmenet-szerűségbe, akárhogy guglizom, sajnos, nem tudom pontosan, mi volt. Verem a fejem a falba, hogy nem kérdeztem meg. Ünnepnap nem volt, de a kegytárgyak egy részét egyenruhások vitték. A legszebb egyenruha versenyben a flottila áll nyerésre.
PS: Kedvenc barátom otthonról megszakértette, hogy mit is láttam, köszönet érte.

ÓDA A FODRÁSZHOZ, AKI OTT SEM VOLT

Bocs Fiúk, ezt a bekezdést ugorjátok át. Amikor otthon elmeséltem az utazásom tervét valakinek, általában a "Miért?" volt az első kérdés, nemtől függetlenül, a második viszont erősen korrelált a nemmel, a fiúk azt kérdezték: "Nem félsz?" a lányok azt, hogy "Viszel körömlakkot?". Hoztam körömlakkot, de nem használom, mea maxima culpa.

A hajfestés volt a következő kérdés és azon én is sokat tanakodtam, mígnem a fodrászom megrántotta a vállát és összekészített egy túlélő csomagot. Még soha életemben nem festettem a saját hajamat, ma Malagában, egy bérelt lakásban ez is megtörtént és újrafesteni sem kell. Se a fürdőszobát, se a hajamat. Mivel ez egy professzionális festék, aminek a használatát -az olajtartalma miatt- a fodrászok is külön képzésen tanulják, és augusztus óta elfelejtettem a keverési arányokat, ezért hazardíroztam kicsit, elégedett vagyok és hálás Adriennek, aki ezt lehetővé tette.

Minden rémtörténet ellenére, amit otthon hallottam, én még sosem féltem itt az utcán, se nappal, se éjszaka. Ma történt az első ijesztő élményem, az előttem egyedül haladó fiú felhúzta magát és különösebb látható ok nélkül rúgott, minden erejét beleadva. A kaput találta el mellettem és más nem is történt. Azért a Thyssen Múzeum végére lett újra felhőtlen a mosolyom. Ami egyébként nem lett a kedvencem, szemben a madridival, amit nagyon szerettem. Hideg, kopár és kevés a kép.

Nem úgy a kései ebédem, ami előételként sült zöldség és rák volt egy olyan finom tésztába tekerve, mint ha csak lisztet fújnál a forró sütőlap fölé. A főétel pedig grillezett lazac, sosem fogom megunni. Meg kicsit vastagabbra szelt burgonyachips, amit gyerekkoromban Anyukám mindig sütött Szilveszterkor, amikor még nem is hallottunk a chipsről. A legtrükkösebb mégis a bor volt, amihez szintén nem értek, ezért a savgerinc szó használata nélkül vitattuk meg a pincérlánnyal a fehér bor kínálatot. És amit végül hozott az nem volt túl jó, de legalább a kaja ellenére a fejembe szállt. Még akkor is vihorásztam, amikor hazaérve találkoztam a lakás tulajjal.

GÉPHÁZ ÜZEN

A nap könnyekkel kezdődött, vannak megmagyarázhatatlan dolgok. A reggeli kávé az álmaimból jött elő, az ablakom előtt az utcán, a narancsfák alatt. Tegnapról mára törzsvásárló lettem, ma már csak 1 euró volt a kávé.

És igen, hiányzik az idézet a kis-nagyfiamtól. A megnevezés ihletője egy meseszép könyv, Thomas Berger Little Big Man (Kis Nagy Ember) című regénye. A pillangós noteszben 30 napra volt illusztrált macskakaparással idézet. Úgy gondolta, hogy innen már csak feltalálom magam valahogy. Amikor írtam a bejegyzéseket ide, szándékosan nem reagáltam az általa válogatott idézetekre és zenékre. Mégis megható volt néhányszor a szinkronitás egy-egy gondolatom és az ő zenéi, mondatai között. Egyszeri varázslat volt, hogy az ajándékát felhasználhattam a bloghoz, kicsit oldotta az én gátlásaimat is, segített leírni az első mondatokat. Köszönöm neki, hogy ezt lehetővé tette és itt és most szeretném megköszönni Neked, nektek is hogy olvassátok, amit írok. Ez egy publikus blog, bár amit írok elsősorban azoknak lehet érdekes, akik ismernek, de nem titok azok előtt sem, akik nem.

Valahol öngyógyítás az írás, az én tanulásom arról, hogy hogyan nyíljak meg jobban, tudunk kicsit együtt nevetni azon, ami nehéz, ami fáj, ami nem sikerül. Azon, hogy mennyire nagyon félünk. És a végére talán kevésbé fogunk félni.

Nem lesznek idézetek, de lesznek, lehetnek reflexiók, Bence beleírhat a blogba, ha úgy gondolja, Ti pedig írhattok megjegyzést, ha gondoljátok (és, ha jól állítottam be). Én örülnék neki.