SZILÁNKOK

Cseh Tamás - Horváthország

Onnan jutott eszembe ez a dal, hogy Anyukám kötött nekem karácsonyra egy gyönyörűséges mentazöld stólát, ami az elmúlt pár napban az eredeti funkcióján kívül volt már derékmelegítő, takaró, párna, időnként az unokahúgom királynői uszálya. Akik jól ismernek engem, elkezdenek aggódni, ha Cseh Tamást hallgatok huzamosabban, általában olyankor valami érzelmi válsághelyzet van. Most nincs.

A karácsonyi ajándékoknál már csak egy dolgot vártam jobban, mikor hazaindultam. A hét végén volt egy önismereti csoport, ami az illeszkedő és az inspiratív én kettősségével foglalkozott és az az ember tartotta, akit lelkem legmélyéből tisztelek. Amikor először olvastam az invitálást, biztos voltam benne és még most újraolvasva is úgy tűnik, hogy az én elmúlt hónapokban boncolgatott kérdéseimmel nagyon rímelt a csoport témája. Nyitott szívvel érkeztem és egy-két óra múltán mégis azon vettem észre magam, hogy bezárultam és egyáltalán nem értem, hogy mit is keresek én egy ilyen csoportban. Szédelegtem az érzéstől, hogy nincsenek külső válaszok, nincs rövidebb út. Mérő Laci szokta volt mondani, hogy az iskolájukban a felvételin csodavárásra és intelligenciahiányra szűrnek. Kívülről várjuk a csodát, pedig bennünk van, csak ijesztően kacskaringós az út. Nehezen fogadom el.

Az első hétnek volt egy másik keserédes élménye is. Régi rajongója vagyok a Momentán Társulatnak, improvizációs színházat csinálnak, remekül, viccesen, okosan, odamondogatósan. Ezen az előadáson a főhős Kupa Mihály volt. Rég nem láttam őt, egyébként is az elmúlt hónapokban a magyar közéletet szinte teljesen kizártam. Sokkoló volt nagy dózisban a szakember értetlensége az ország helyzetével kapcsolatosan, úgy éreztem, hogy a Momentánosoknak is időnként nehéz volt a feladat, hogy igazán nevetni tudjon a közönség.

Ma turistáskodtam egy kicsit Budapesten. Élveztem a napfényt, fényképezőgéppel a nyakamban.
Találgattam a Nemzeti Színház körül, hogy minden színész-szobrot felismerek-e? Belefeledkeztem a fény-árnyék csapdákba az épületen. Megnéztem végre a Bálnát, elszörnyedtem a wc-k állapotán, értetlenkedtem a félig belakott épületen, dühöngtem a gyönyörű dunai panorámát elcsúfító piszkos üvegtáblákon. Elbúcsúztattam a 15 év után bezáró kedves kávézónkat, az Alibit és egy másik isteni kávé felett fejeztem be a sétát, amit a Kredenc bistroban a kis-nagyfiam készített.

EGYSZER

Rúzsa Magdolna - Egyszer

Sok kérdés volt, amikor szeptemberben elindultam. Néhány válasz meglett útközben, sok kérdés kihullott, a rácsodálkozás megmaradt. Úgy indultam el, hogy karácsonyra visszajövök, aztán vagy folytatom a régi, jólszabott életemet vagy majd meglátjuk. Sosem gondoltam magam egy vándormadárnak, jó vagyok az otthonteremtésben. De nincs maradásom, szerettem menni, megérkezni, kérdezni, hitetlenkedni, elbúcsúzni, újrakezdeni.

Voltam már a pöttyös bögrék és a tornazsákok világában és hiszem azt is, hogy van helyünk a világban. De, hogy az enyém hol van, most nem tudom. Otthagytam a parkettát, amibe lakkozás előtt piros filccel beleírtuk a nevünket, a szakmát, amibe 11 évesen beleszerettem, a fákat, amiket ültettem. Sokáig úgy gondoltam, hogy nem tudnék igazán összebarátkozni, pláne nem tudnék beleszeretni valakibe, aki nem látta a Süsü a sárkányt, nem érti az Egyperceseket, nem majszolt Pirospöttyöst. Most már tudom, hogy elég a Jamie és a csodalámpa szemetlen kutyája, a Keresztapa és a sonkás tojás is közös nevezőnek. Viccet félretéve, sokkal inkább vagyunk egygyökerűek, mint a különböző kultúrák, szokások és vallások máza alapján gondolnánk.

Nekem mennem kell, hajt a kíváncsiság, a nyughatatlanság, a tenni vágyás. Biztosan érzem ezt, mégis összeszorul a szívem, ahogyan kimondja "Kedvesem".

BUDAPEST, TE CSODÁS

Vivaldi - Four Seasons (Winter)

Nahát, szóval, megvagyok. Holnap lesz két hete, hogy újra Budapesten. Utolsó este egy remek karácsonyi koncerttel a buddhistáknál, hagyományosan a világbékéért, szerencsére szépségkirálynők nélkül.

Hétfő hajnalban egy magabiztos indulás a repülőtérre, minden időben összepakolva, jegyek megvéve, milyen jó, hogy már nem izgulok utazás előtt, a busz is csak negyedóra múlva ér ide, a francba, hol a telefonom? Mérlegeltem a pocklingtoni buszvégállomáson, hogy visszastoppoljak-e valahogy a meditációs centrumban hagyott telefonért vagy érjem-e el biztosan a repülőt? Utóbbit választottam és megjegyeztem egy újabb utazási alapszabályt, az indulás előtti utolsó pisilésnél ne rakd ki a farzsebedből a telefont. És/vagy ne hagyd a radiátoron az új -egyik fele Nap, másik fele Hold- fülbevalódat csodálva a tükörben. A buszon aztán két dologra jöttem rá, egyrészt valami történhetett az utóbbi hónapokban velem, mert a telefon ottfelejtésből nem jutottam oda két perc alatt, hogy reménytelenül szerethetetlen lúzer és rossz anya vagyok, pedig ezt általában a harmadjára bepróbált hátrafelé parkolásból is le tudom vezetni. Másrészt, hogy posta is van a világon, nem kell visszautazni a telefonomért.

Leeds-ben szóba elegyedtem jónéhány magyar sráccal, akik kint dolgoznak és hazajöttek karácsonyra, a sokféle történetben közös volt az "itt jobban megélünk, de az első év rettenetes a család nélkül"-motívum.
Ferihegyen papíron a nevemmel, nagy öleléssel és egy hústartalmú étel ígéretével vártak. Az unokaöcsém és unokahúgom "Marcsiiiii" kiáltással ugrottak a nyakamba, a kis-nagyfiam csak sokáig ölelt szokatlanul csendesen, jó volt hazaérni.

A reggeli teám melletti mókusbámulásból zavarba ejtő volt áthangolódni a pesti rakpartra dugóban ülve, a Google naptárban elfelejtett időzóna beállítás miatti egy óra késésre a találkozóimról, hogy az időközben Óbudán bevezetett parkolási övezetekben cirkálásról már ne is beszéljünk.

Furcsa ünnepek voltak most nekem, a kis-nagyfiam 21 éves lett és most először nem bújhattam mellé 9.05-kor elmesélni, hogy hogyan is volt az a bizonyos reggel. Sok év óta először nem vettem Lórinál karácsonyfát, idén a sevillai rózsa ihlette a karácsonyi csomagolást, több volt az angol jókívánság, mint a magyar.
Az igazán fontos dolgok szerencsére nem változtak, a nagy családi asztaltól senki sem hiányzott, a választott családomnál tölthettük Karácsony másnapját, az Apu halászléje és a Mama beigli-je még mindig a legfinomabb, a Fő tér gyönyörű karácsonyba öltöztetve, különösen forralt borral a kézben.

Nyolc nappal azután, hogy leszálltam a repülőről, a telefonom is megérkezett, reméljük lassacskán a lelkem is ideér.

CSAK AZ ÍZE KEDVÉÉRT

"Furcsa paradoxon, hogy aki meglátta az igazságot, az nem tudja elmondani, mit látott. Ami meg elmondható, az nincs kapcsolatban az igazság meglátásával." (Dobosy Antal)

Presser Gábor - La Baletta No. 2

Nagy ajándéka az életnek, hogy idekeveredtem. Izgalmas látni belülről egy buddhista közösséget, figyelni a mindennapokban hogyan gyakorolják, amit tanítanak, amit tanulnak. Merthogy folyamatosan tanulnak. Az számomra furcsa, hogy ugyanaz az ember írta az összes könyvet, amelyet forgatnak, de ez csak értetlenség, nem ítélet.
Bocsássatok meg érte, de szándékosan nem írok a buddhista tanításokról konkrétabban, túlságosan kevés a tudásom ahhoz, hogy akár csak nagy vonalakban belemerészkedjek a témába.

Ami engem mélységesen megérintett, az egészen banálisnak tűnik. Százszor-ezerszer mondtam el életemben, hogy de jó lenne kikapcsolni az agyamat és nem gondolkodni folyamatosan mindenfélén. És százszor-ezerszer válaszoltam rá, kár, hogy azt nem lehet. Pedig lehet, meg lehet tanulni és lehet napra nap gyakorolni. Csak itt értettem meg, hogy a meditáció egy tréning, amivel azt gyakorolhatjuk, hogy az elmét kordában tudjuk tartani. Hogy ne sodorjanak a gondolatok, ne pörögjenek a képek megállíthatatlanul. Nem megy máról holnapra, de lehetséges.

Hihetetlen nagy a békesség bennem, nyugodtan alszom, korán ébredek, elmegyek a reggeli meditációra, végzem a dolgom, ha csengetnek, leülök a többiekkel enni. Ha van időm sétálok, fényképezek, néha gyártunk valamit közösen, most éppen karácsonyi díszeket textilből. Megtanulok mindent, amit tudok.

Nem tudtam magamról elképzelni azt a nyugalmat, ahogyan dolgozom, legyen szó vasalásról, sövény nyírásról, csempézésről vagy akár doksi írásról a banknak. Persze most is jól akarom csinálni, befejezni mikorra terveztem, de közben élvezem, hogy csinálom, "csak az íze kedvéért".

FOLYÉKONYAN

Jézusban persze nem hisznek, de egy keresztény országban élnek és szinte mindannyian keresztény családban nevelkedtek, így pénteken nagy karácsonyi készülődés kezdődött a buddhista meditációs centrumban. A szerzetesek és a rezidensek díszítették fel az épületet, nekünk workvisitor-oknak szokásos munkanapunk volt, csak a közös tea- és keksz szünethez csatlakoztunk. Hogy szürreális-e buddha képek között karácsonyfát látni? Szerintem igen, képeket itt találtok, de egyben gyönyörű is. Mélyen szimpatizálok Yann Martell Pi-jével, aki egyszerre akar hindu, muszlim és keresztény lenni.

 Itt amúgy is december elején állítják fel a karácsonyfát, bár az ajándékok csak 25-n reggel érkeznek, akkor hozza őket a Santa Claus. Ezért aztán Mikulást, ahogyan mi ma, nem is tartanak. Bár beszivárgott valamennyire, mert tegnap és ma mindenfelé lehetett mikulássapkás járókelőket látni. A hétvégén kétszer is megvilágosodtam Bridget Jones naplójával kapcsolatban, amit azóta szeretek, amikor még nem volt így felkapva és elcsépelve. Egyrészt sosem tudtam komolyan venni, hogy Mr. Darcy felnőtt férfi létére rénszarvasos pulóverben jelenne meg nyilvánosan. Péntek este megértettem, hogy ez bizony lehetséges. A nemzőkorú férfiak nemzeti sportot csinálnak a hülyébbnél hülyébb szarvasos, télapós pulóverekből, mellényekből és -ha nem látom, nem hiszem el- komplett öltönyökből. És ez nem büntetendő.
Lehet, hogy ciki, de én ma láttam először egy üzletben Wonderbra melltartót, ami miatt a könyv második részében ölre mennek a csajok a börtönben és napi félóra viselésnek egy szál cigi az ára. Nos, most már értem, miért.

Nagyon szeretem az alma cidert, de van még jobb. Az alma cider forrón. Az még csak fokozza a hatást, ha kedves pasi adja egy 'darling' kíséretében, nem tud annyira mosolyogni, hogy ne értsem. Végezetül az angol nyelv megértéséről, örökös lektorom kérésére. Hullámvasút. Így tudnám összefoglalni. Amikor fellélegzel, hogy érted, igen, most megvan, akkor valaki más szól hozzád és fogalmad sincs, hogy miről beszél. Elismétli és még mindig nincs. Szótagolja és még mindig nem érted. Negyedjére megérted és rájössz, hogy a basic angol szavai. Belefeledkezel a beszélgetésbe, oximoronról, Scott-ról és a nyúlhús zsírtartalmáról, aztán nem érted a buszsofőrt. Sosem érted a buszsofőröket. Viszont, ha figyelsz, akkor azt látod, hogy sokszor visszakérdeznek egymás közt is. Hogy a kanadai, az amerikai, az angol, az ír, a skót, a Wales-i másképp mondja. Sőt országon belül is, manchesteri, a liverpooli kiejtés és a rettenet geordie-ról már ne is beszéljünk. Nekik természetes, hogy sokféle angol nyelv van, a külföldi kiejtés csak egy újabb variáció. Tudják, hogy a spanyolok az s-sekkel küzdenek, a németek meg a magyarok a w-vel. Hálásak, hogy az országukban az ő nyelvükön beszélsz. És ők nemigen beszélnek más nyelvet. Úgyhogy félre kell tenni a gátlásokat, mi sokkal jobban félünk, mint amennyire ez nekik problémát jelent, majdnem mindig segítenek. Ha meg nem, akkor én mantrázni szoktam magamban, barátocskám, örülj, hogy nem neked kell magyarul beszélned, ikes és nem ikes igékkel, alanyi és tárgyas ragozással.

JÉGHIDEG SZEGEK

Nem kezdődött jól. A 2,5 órásra tervezett vonatozást sikerült olyan vonaton elkövetni, ami a York-Edinburgh távot 4,5 óra alatt tette meg és eleve 25 perccel később indult a menetrendhez képest. Két órával később érkeztem, mint jeleztem, de Paulina, a tulajdonos nagyon kedvesen fogadott és felajánlotta, hogy visszavisz a belvárosba autóval. Gondoltam fényképezni már úgyis sötét van, minek bajlódni a táskával, megyek minden cucc nélkül, csak pénzt és telefont viszek. A minden cucc nélkül azt jelenti, hogy esőkabátot sem vittem. Ez stratégiai hiba Edinburgh-ban. Tíz perccel az autóból kiszállás után vettem egy ernyőt, de addigra már belülről is vizes volt a pehelykabátom. És két napig úgy is maradt.

Lehet, hogy Edinburgh az egyetlen város, amit szakadó jéghideg esőben és sötétben is meg lehet szeretni. Úgy alakult, hogy nem bombázták szét a II. világháborúban, mesebeliek a belvárosban az épületek. Minden üzlet skótkockás, kelta ezüstékszeres, sárkányos, vagy legalább a skót duda szól bent (amit igen fantáziátlanul 'bagpipe'-nak hívnak). Ha whisky-t innátok, rengeteg bolt van, a háziasszonyom a Dalwhinnie-t ajánlotta. Meséltem neki, hogy nem igazán szeretem a whisky-t, mert egyszer egy fogfájás miatt azzal itattak és összekötötte az agyam a whisky-t a fogfájással. Jót nevetett, mert őt meg gyerekkorában minden betegség ellen vízzel és mézzel kevert whisky-vel itatták, ezért ő sem igazán szereti.

Maradtam inkább 5,68 dl (más néven egy pint) ír alma cidernél, valamivel el kellett mulasztani a fish and chips, különösen a mellé adott zöldborsó-püré emlékét. Hatalmasat aludtam a franciaágyban, ehhez jó ideje nem volt szerencsém. És reggel hétkor várt egy igazi angol reggeli, kávé, narancslé és sok-sok kedves szó a háziasszonytól. Rájöttem én skót dialektusban hallom az angol nyelvet, itt mindenkit tökéletesen értettem, kivéve persze az üveg mögött motyogó buszvezetőt.
Vasárnap reggel -persze, szakadó esőben- kibuszoztam a kikötőbe, hogy megnézzem a Britanniát. Lehet, hogy én vagyok a földkerekségen az egyetlen, aki szerint egy hajó kívülről érdekesebb, mint a habos-aranyszegélyes szalonjai belülről, de azért azt mégis túlzásnak találom, hogy egy komplett bevásárlóközpontot építettek elé, hogy nehogy le tudjam fényképezni Őfelsége, az angol királynő yachtját.

Csalódottságomat város-panoráma fotózással terveztem orvosolni, így aztán felmásztam a Nelson-emlékműhöz és ott a folyamatos eső átváltott egy szélviharral násztáncot járó jéghideg zivatarba, megihletett, Pilinszky Négysorosát mantráztam kínomban. A bugyimig tocsogtam a vízben, ami tekintve a két réteg ruhát plusz pehelykabátot és a 2 Celsius fokot, megrázó teljesítmény. Hálásan követtem a telefonom térkép alkalmazásán a lehető legrövidebb utat, amely stílszerűen a jéghideg égből vezetett a pályaudvart jelentő földre. Jellemző, hogy Jákob-lajtorjáján én lefelé megyek.
A hazafelé vonatozást hideg dunsztban töltöttem, de a 2,5 óra és a Newcastle-i rögbicsapat felszállása sem volt elegendő a száradáshoz.

Angliában azt szeretem a legjobban, hogy élesek a váltások, nem lehet unatkozni. A dombon megfagyás után egy órával (és a York-ból hazavacogás előtt egy órával) tökéletes, teljes szivárványt láttam az óceán fölött. Ezt a bolygót boldogságra teremtették.

KIRÁLYLÁNY VAGY KAPITÁNY?

Az aligai kikötő wc-jében bámultam a tükörbe és patakzottak a könnyeim. A vitorlás tanfolyam talán negyedik napja volt. A Kapitány, aki aznap az oktató volt, ma is emlékszik rá. A tanítványra, aki sírva dühöng magára, mert néhány nap tanulás után még nem engedelmeskednek a kötelek, nem tud halzolni és nem érzi a hajó csúszását. Ami teljesen normális, a szerencsésebbek beleszületnek a hajózásba és azóta láttam már sok kikötőben, hogy a drága hajók mellé sem csomagolnak vitorlázás tudást buborékfóliában.
Még csak nem is különösebben akartam vitorlás jogosítványt. Valamikor útközben beleszerettem a vitorlázásba, de nem akartam úgy elmenni hajózni ismeretlenekkel, hogy nem látom át, hogy mi történik, nem akartam kiszolgáltatott lenni. Talán a kelleténél jobban belém égett az Apukám tanítása: "Soha ne függj senkitől!".
Álltam a tükör előtt és azon gondolkodtam, hogy vagy maradéktalanul elfogadom, hogy más dönt és én nem értek hozzá vagy megtanulom ezt az egész francos hajózást. (Az nem merült fel, hogy nem hajózok többet.) Dönteni kellett, elfogadom, hogy nem irányítok vagy visszamegyek és folytatom. Királylány vagyok-e vagy kapitány? Egyáltalán nem örültem neki, de még a könnyek között sem egy királylányt láttam. Visszamentem.

A Kapitánynak sokkal tartozom, akkor is, azóta is érti valahogyan ezt. Ismeri az embereket is, nem csak a vizeket és a szeleket. Pár hónapja a Földközi-tengeren belekerültünk egy trombával (forgószél által okozott víztölcsér, a "miénket" lásd balra) fűszerezett viharba, egy hajóval, amin ő volt a kapitány. Szívdobogtatóan félelmetes volt. Miután épségben megúsztuk, mi is, a hajó is, elég sokat beszélgettünk róla, mi volt a legrosszabb, mitől féltünk. Én akkor még nem értettem, hogy miért nem féltem igazán, pedig igazán kiszolgáltatottak voltunk és mióta ismerem, akkor egyszer hallottam káromkodni a Kapitányt. Hetekkel később állt össze bennem, hogy én megtettem, amit tudtam, egy olyan hajón voltam a fiammal, amit az általam ismert legjobb kapitány irányít, a többi már a tengeren, a viharon, vagy -ha úgy tetszik- a sorson múlik.

Persze, hogy nem ilyen kétpólusú, királylány vagy kapitány, bennem van mindkettő és köztük sok-sok átmenet. Képes vagyok átadni az irányítást, ha elfogadom a másikat vezetőnek, ha egyértelmű, hogy ő a kompetens. Én nem voltam egy vezér gyerekkoromban, annál sokkal szégyenlősebb és magamnak valóbb vagyok. Rengeteg tanulnivalóm van azzal kapcsolatban, hogy fel tudjam vállalni, mikor kell vezetőnek lennem? Hogyan és főleg meddig kell csapattagként követnem valakit, akivel nem értek egyet? Mit kell tennem az egyet nem értésemmel vagy éppen azzal, ha úgy érzem, én jobban vezetnék? Meddig kell próbálkozni a változtatással? Hogyan kell észrevennem, hogy nem tudok változtatni? És hogyan kell örömmel és teljesen elfogadni a változtathatatlant?

Itt a világ végén, az elfogadásról szólt az e heti, keddi buddhista tanítás.

SZAKADÁR BUDDHISTÁK KÖZÖTT

Kicsit nehezen hangolódok erre a bejegyzésre -pedig már napok óta tervezgetem- mert az olasz fiú, Gianluigi olaszul tanít két angol lányt, akik olyan lelkesen élik bele magukat az olasz temperamentumba, repkednek a "ciao bella"-k, hogy visszhangzik a nappali a röhögésünktől.

A közösség, ahol vagyok a Kadampa buddhista tradíciót követi, aminek az alapítója Geshe Kelsang Gyatso. Ő és a 14. dalai láma egy helyen tanultak, egy darabig együtt is dolgoztak, majd valamilyen ok miatt Geshe Kelsang Gyatso tanításait többé nem fogadta el a dalai láma és ő új irányzatot indított. Az itteniek azt mondják, hogy a viselkedésükkel, az életükkel bizonyítják, hogy méltó buddhisták.

A nap számomra  egy emlékezetesen gyönyörű meditációs megtapasztalással és mindenkinek, aki észrevette, varázslatos éggel kezdődött.

Három meditációs terem van, a legnagyobb a 'Main Meditation Room', itt szokták tartani a nagyközönségnek a meditációs kurzusokat, 4-5 héten keresztül, heti egy alkalommal kb. másfél órás meditációs és életvezetési tanítás, buddhista szemléletben. Ha valamihez hasonlítani akarnám, Pálferi  atya estjei jutnak eszembe. Szerencsémre, pont úgy jött ki, hogy abban az öt hétben, amíg itt vagyok, egy teljes kurzust végig tudok hallgatni. Angol szövegértés gyakorlásnak sem utolsó, de sokkal több annál. A ház vallási vezetője tartja, aki általában velünk eszik, sokszor össze lehet vele futni és tovább beszélgetni az ott elhangzottakról.

A földszinten van még a 'Protector's Room', amely jóval kisebb és itt szokták tartani a mindennapos buddhista szertartást, 'Wishfulfilling Jewel'-t ami kb. egyórás, szinte végig éneklős és persze meditációt is magában foglaló imádság.
A harmadik, az alakja miatt 'Bow Room'-nak nevezett (bow: görbe) pedig itt van az első emeleten, közvetlenül a női hálóterem mellett, ami igen nagy áldás, mert itt vannak a reggeli meditációk.

A mai munkánk a három meditációs terem kitakarítása volt. Nagyon izgalmas, hogy a Buddha képek alatti szekrényekben mi mindent lehet találni, mintha egy régi padláson kutatnál.

Sikerült tovább színeznem a családi örökséget, amikor a párttitkár apám lányaként buddhista imatermet porszívóztam, az [apukám] anyukája katolikus miseruhákat varrt. A sok kép közül, ami ma készült, betettem ide azt az igazán szokatlant, amikor Fran és Gianluigi (akik amúgy még sosem vasaltak) a 'Main Meditation Room'-ban vasalják a meditációs párnák huzatjait, mondtam, hogy küldjék el az Anyukájuknak, biztosan örülni fog.

A termekben ismétlődő motívum hét tál, amelyek vízzel vannak töltve. A buddhista tradíció szerint hét felajánlást, ajándékot jelképeznek. Az ivóvizet, a fürdővizet, virágokat, füstölőket, fényt, illatot és ételt. A tálak jeles napokon valóban tartalmazzák ezeket (ételként csokit!), de legtöbbször víz van bennük. Hetente cserélik a vizet és kitisztítják a tálakat. Ma ezt a 'Protector's Room'-ban én csináltam, ezért én találtam ki és mondtam el magamban a mentális ajánlást ('dedication'), hogy milyen szándékkal tesszük a felajánlást.

Délután négykor elindultam teliholdat fényképezni. A tervezés odáig tartott, hogy a vasárnap délután felfedezett úton továbbmegyek a keletre fekvő domb tetejére. Az már nem jutott eszembe, hogy fejlámpát, telefont, térképet is vigyek, és az sem, hogy a Hold az égen előbb-utóbb sötétséget jelent és nem csak a fejemben. Talán nem mondtam még, de naponta többször esik az eső, szinte minden nap. Ettől utolérhetetlenül szép az ég és reménytelenül sok a sár. A rövidebb út rossz helyre vezetett, így aztán a telihold által rajzolt árnyékomat követve hazadagonyáztam a hosszabbon. Ráadásul a képek sem igazán sikerültek, egyet azért ideteszek egy tökéletes nap emlékére.

APRÓ DOLGOK ISTENEI

"Maradjatok éhesek! Maradjatok Bolondok!" (Steve Jobs)

Anna and the Barbies feat. Kiss Tibi: Márti dala 

Szögezzük le, a  bejegyzésnek nem lesz köze Arundhati Roy könyvéhez, ettől még érdemes elolvasni (a bejegyzést is meg a könyvet is).

Egyszerűek itt a napok, fél kilenckor meditáció, ami nem kötelező, de én nagyon szeretem, ad egy keretet a napnak. Hol jobban sikerül összpontosítanom, hol kevésbé, de érezhető a napi rendszeresség jótékony hatása, bár nem itt kezdtem el meditációval foglalkozni. Kilenckor reggeli, gabonapehely vagy pirítós, vaj, lekvár. Tea minden mennyiségben, de nem különösebben extra teák. Fél 10-kor Droljang, a skót buddhista szerzetesnő kiosztja a munkát nekünk, ő a workvisitor-ok főnöke. Most éppen hatan vagyunk segítőként itt, rajtam kívül csak fiúk vannak, egy olasz, három spanyol és egy angol. A munka változatos, mindenféle szerelések, kerti munkák, takarítás. Pár napja nekünk Gianluigi-val mindig kerti munka jut, palántázunk, sövényt vagy füvet nyírunk. 11-kor van egy félóra szünet, megszállottan tejes teát iszunk, hogy felmelegedjünk. Aztán még másfél óra munka a 'lunchtime' meditációig, egykor ebéd, szünet kettőig. Délután újra másfél óra munka, félóra szünet, és még egy óra munka. Hatkor vacsora, utána kinek mihez van kedve, leginkább beszélgetünk, bár sokszor csak a notebook-ok hátulját látni a nappaliban.

Az étkezések elég puritánok, ebédre és vacsorára egy-egy vegetáriánus főétel. Általában indiai ízek, bár néha előfordul a sült krumpli-vega kolbász-tükörtojás-bab kombináció is, ami inkább hajaz egy tradicionális angol reggelire, már ha valahogy túltesszük magunkat a bacon hiányán.

Háromféle szerep van a házban, lehetsz workvisitor, azaz segítő, mint én, dolgozol a szállásért és az ellátásért cserébe. Vannak ún. rezidensek, akik fizetnek a szobáért/lakásért, valamint az ellátásért és dolgoznak valamennyit a konyhán és a ház körül. Részt kell venniük különböző képzéseken és természetesen a buddhista elvekkel összhangban kell élniük itt, mostanság 25 fő körül lehetnek, de mindig másokkal találkozunk közülük. A harmadik csoport pedig a buddhista szerzetesek illetve szerzetesnők, itt utóbbiból van több, 2+6 körül lehet a létszámuk.

Páran már kinevették az "elfelejtettünk fázni"-elméletemet, túlfűtött lakások, légkondicionáló mindenhol, ha esik az eső, nem megyünk sehova-életünkben belekényelmesedünk a komfortzónánkba. Ahonnan én jövök, mindig van mit enni, több is mint elég, a fehérgalléros világunkban sosem lesz piszkos a kezünk. Határidőkön stresszelünk, projekttervekkel alszunk el, sosem vagyunk elégedettek, mert mindig marad valami, amit még meg kell tárgyalni, amit még be kell fejezni. A holdfázisokat a számítógépen követjük, nem az égen. Sokszor gondolkoztam rajta, hogy túlélném-e, ha a civilizált világ megszűnne, ha nem lenne áram, fagyasztott csirke, színház, wifi, metró és főpolgármester sem.

Egyszerű itt az élet, eszünk, alszunk, dolgozunk, néha fázunk, sokat nevetünk. Csodálatos érzés befejezni az aznapra rendelt munkádat, megmosni a kezed és végignézni a kerten. Örülni a meleg ételnek, a pohár víznek, annak, hogy végre hazagyalogoltunk.

ÉDES ANGOL KIS SEMMISÉGEK

"Az igazi angol sorban állás közben is egyszemélyes rendezett sort alkot." (Ismeretlen)

Maria - Blondie

Ez a hely az időn kívül létezik, nincs stressz, nincs rohanás, nincs alkalmatlankodás. Reggel és délben járok be a meditációkra, amik nem specifikusan buddhisták. Nyitott szívvel figyelek és próbálom előítéletek nélkül megérteni az ittenieket. Néhány dologról már kiderült, hogy mégsem akkora hülyeség, mint amekkorának első pillantásra tűnik, néhány esetben ez hosszabb folyamatnak ígérkezik.

Már rájöttem, hogy a buszt nem én vezetem, de döbbenettel figyelem, hogy már megint rossz sávban megyünk és képtelen vagyok megjegyezni, hogy a járdáról lelépés előtt merre is kell nézni, úgyhogy forgok, mint a ringlispil. Az is igaz, hogy jazzbaletten nem véletlenül kaptam piros szalagot az egyik csuklómra, mindent összekeverek, amiből kettő van, a fazekat és a lábast, a lapos és a mély tányért, a jobb meg a bal kezem (hivatalos nevén nincs kialakult iránydominanciám). Nincs különösebb értelme a bal oldali közlekedésnek, egyszerűen így maradt és kész. Magyarország az utolsók között volt Európában, ahol átálltak a jobbra tartásra, 1941-ben.

A csapok, azok a fránya csapok, külön a hideg és a meleg víznek. A mosdónál biztosan nincs semmi értelme, a kádnál még csak-csak. Ez is így maradt, egyes magyarázatok szerint a II. világháború előtti időkből, amikor még nem volt a házakban meleg víz, aztán utólag szerelték be a csapot neki. Más magyarázatok szerint egyszerűen túl vékonyak a csövek és nem elég a nyomás, ebben lehet valami, mert sehol sincs elég víz. Ennek köszönhető a másik kedvencem, az elektromos zuhany, amit persze a fürdőszobán kívül elhelyezett kapcsolóval gondosan áramtalanítanak. Azt is olvastam, hogy rendeletileg nem engedték egy csőben hozni a hideg és a meleg vizet a házon belül, mert itt általában csapvizet isznak és így állítólag kevésbé fertőzésveszélyes. Otthon is csapvizet iszunk (vagy ittunk a nagy ásványvíz marketing átverésig), és amúgy is csak a csapnál keveredik, addig két csövön jön. Azért a modern lakásokban itt sem szégyellik már -az eredetileg a franciák által feltalált- keverőcsapot használni. A víznél időzve meg kell még említeni azt is, hogy a mosogatóban egy lavórban gyűjtik a mosatlant és az összegyűlt vízben mosogatják el az edényt.

Teljes képtelenségnek tűnt nekem a tejet beleönteni a teába, egészen addig, amíg a sokadik hideg éjszaka után (éljenek a szimpla üveges, felhúzható ablakok) a szokásos reggeli hideg tej helyett valami meleget kívántam a reggelihez. Itt a házban csak instant kávé van, amit elvből passzolok, a tea magában nem tűnt jó ötletnek, meg azt amúgy is rengeteget iszok, felmelegít a nyirkos hidegben. Szóval, kipróbáltam, a tea iható hőmérsékletű és selymesen lágy lesz a tejtől, komolyan megszerettem.

Rengeteg mókus van, de kizárólag szürkék. Clara azt mesélte, hogy eredetileg itt is vörös mókusok voltak, de aztán behozták egy pár ezüstszínűt Amerikából és azok életképesebbnek bizonyultak és kiirtották az őslakosokat. Ilyet csak a legfejlettebb faj csinál, a vadállatok nem, Angliában megél mindkét faj, de ezen a területen éppen csak szürkék laknak.

Ma a sokadik adag avar kitalicskázása közben azon viccelődtünk, hogy hegyet építhetnénk belőle és erről eszembe jutott Hugh Grant filmje, az Az angol, aki dombra ment fel és hegyről jött le, de Clara nem ismerte. Vicces volt, hogy egy magyar csaj magyarázza lelkesen a sztorit az angol lánynak. Miközben ő a nevem miatt megakadt a fenti Blondie szám dúdolásánál. Még Portugáliában, a második napon adtam fel, hogy a "Marcsi"-t angol anyanyelvűek ki tudják ejteni, ezért Maria vagyok immár két és fél hónapja, kicsit jobban hangzik, mint a Mária, mert a második szótagra teszik a hangsúlyt.

Végezetül még egy kis praktikum, nekem kifejezetten okos megoldásnak tűnik, hogy a konnektorokat ki lehet kapcsolni, amikor nincsenek használatban és az is, hogy a bekapcsolt állapotot a billenő kapcsoló tetején lévő piros ON felirat jelzi. Szerintem a villanykapcsolók is azért vannak itt fordítva a mi szokásainkhoz képest, mert ugyanezt a logikát követik, tehát akkor vannak bekapcsolva, ha alul vannak lenyomva.

A TITKOS KERT

Frances Hodgson Burnet könyve az egyik kedvenc regényem volt kislány koromban, ezt is Anyukámtól örököltem. Sosem remélt ajándék volt meglátni a fallal körül vett angol kertet és még a könyvben Mary-t becsalogató vörösbegy is leszállt nekem a falra. Belevesztem az egykori mesémbe, a magas falakra felfutó bokrok között, sövényekkel körülvett, téglával kirakott ösvényeken sétáltam, leültem az ősöreg fapadra, hallgattam a kergetőző madarakat. Rengeteg képet készítettem. Tegnap délelőtt dolgoztam is a kertben, avart gereblyéztünk, ketten kb. három kiskocsira valónyit, így igen jót nevettem rajta, amikor visszatérve a házba kaptam egy sms-t, hogy a barátaim gyűjtenek majd faleveleket nekem, ha már a hétvégén nem tudok velük tartani a budai kirándulásra.

Két napig ágyat cseréltem (igaza van a lektoromnak, valójában ágyneműt, de tudat alatt az angol kifejezést használtam), takarítottam, már kiválóan tudok négycsillagos szobát összerakni. A centrumban van egy rakás kiadó szoba, különböző árfekvésben, itt helyezik el a meditációs hétvégére érkezőket vagy akik csak úgy erre járnak megpihenni és igénybe veszik a B&B (ágy és reggeli) szolgáltatást. Közben mellesleg vasaltam (még mindig utálom a gumis lepedőket) és kezeltem a mosó- és szárítógépet. Elárulom, a buddhista szerzetesnők is benne felejtik a papírzsebkendőt a mosásban.

Ma délután jött el számomra a kánaán, van itt egy ajándékbolt és recepció, annak a kezelése lett az én dolgom. Remélem egy darabig maradhatok, mert kendők és mindenféle klassz tárgyak között ücsörgök, egy csomó könyvvel körülvéve. Ha jön vásárló vagy a telefont kell felvenni, akkor angolul beszélek (ma többek között a kedvenc pesti Govinda éttermemről, ami a krisnásoké és az egyik vásárló hozta szóba), ha nem jön senki, akkor angolul olvasok. Mindeközben boltosat játszom, imádom.

PIPACSOK

Leszálltunk a Heathrow-n és rövid kérdezősködés után kiderült, hogy a kinézett buszom túl későn érne York-ba, ezért a busztársaság alkalmazottja inkább a vonatot ajánlotta, megnézte nekem a menetrendet és elküldött a King's Cross-ra. Olyan drága volt az egyszeri metrójegy, hogy visszamentem megkérdezni, nem napijegyet adtak-e? Ácsorogtam a Picadilly metrón és figyeltem az állomások neveit, amiket eddig csak a filmeken láttam.
Adtak egy vonatjegyet Yorkba, megint dobtam egy hátast az ártól, a kétórás vonatút majdnem 100 fontba került. Kérdezem, mikor indul a vonat, a válasz unott hangon: 10.30-kor, ekkor 10.26 volt. A vonat a 0. vágányról indult, a pályaudvar másik feléből. Szóval volt egy nagy futás, ismét hálát adtam a négykerekű bőrönd és a nem ragyogó vörös bőr, de hátizsákként is hordható fekete oldaltáska választásáért. Felcihelődtem az utolsó ajtón és a vonat elindult. Végigvonultam vagy három első osztályú kocsin meg a büfékocsin és próbáltam rájönni, hogy helyre szóló jegyem van-e? Ráeszméltem, hogy percek óta a bankkártya bizonylatot silabizálom és nem a vonatjegyet, de így sem lettem okosabb. Egy kedves utas elmagyarázta, hogy az én jegyemmel bárhová ülhetek, amelyik ülésre nincs kitűzve egy Reserved (Foglalt) kártyácska. Elfészkeltem magam, megittam a repülőről elhozott narancslét és felfedeztem, hogy hosszas keresgélés után sikerült a megváltozott képességűeknek fenntartott helyre leülnöm.

Adrian utolsó este meglepetésként feldíszítette égő gyertyákkal a fürdőszobát, bekészítette hajnalra a kávémat. Aludt, amikor eljöttem a lakásból, és már negyedórája ácsorogtam a villamos megállóban, amikor egyszer csak látom, hogy kocog felém a pizsamára felkapott kabátban és búcsúzásképp kezembe nyom egy borítékot. Ezt a levelet olvasgattam a vonaton és jó érzés volt, hogy a konyhakő konfliktus ellenére egy igazi barátság született.

York-ban éppen láttam elmenni a buszom és a következő majdnem két óra múlva jött, úgyhogy amennyire a bőrönd ősellenség kockakövek engedték, sétáltam egyet. Elképesztően gyönyörű hely, rengeteg kocsmával. Ide még visszajövök.

Mivel egy buddhista meditációs centrumba tartok, ahol öt hétig vega koszt lesz, gondoltam még eszek egy igazi húsos pitét utoljára. Remek döntésnek bizonyult, mert egy darabig nem fogok vágyni olyasmire, amit ebben az országban húsnak neveznek.

A buszmegállóban ácsorogva megkérdeztem egy hölgytől, hogy miért viselnek sokan egy piros virág-szerű kitűzőt, és elmagyarázta, hogy azok a Megemlékezés-napi pipacsok. November 11-n 11 órakor kétperces csenddel emlékeznek a háborús konfliktusok áldozataira. A busz végül megérkezett, igazi emeletes angol busz, úgyhogy fentről csodálkoztam rá, hogy mennyire tetszik nekem a táj és értetlenkedtem, hogy miért nem megy már vissza mindenki a rendes sávjába.

Letett a busz egy bekötő útnál, kb. 800 méter csendes esőben való bőröndvonszolás után megérkeztem. Gyönyörű a környék és csodálatos az épület, bár kicsit fura egy XVII. századi angol épületben a buddhista szobrokat látni.

A vacsoránál találkoztam pár angollal, két spanyol önkéntes fiúval és két környékbeli segítővel, akik valami olyan akcentussal beszélnek angolul, hogy arra is nehezen jöttem rá, hogy angolul beszélnek. Úgy hangzik, mintha egy papírra hosszasan írnál grafitceruzával és aztán az egészet átsatíroznád.

Őszintén szólva, nagyon féltem tőle, de kétségtelenül van egy nagy előnye Angliában beszélgetni az emberekkel. Ami a nyelvet illeti, most már csak én lehetek a hülye.

DUNAI OROSZLÁN

A Dunai oroszlán egy uszály neve volt, amit a napokban láttam a Majnán. Tetszik nekem, szeretnénk elérni, mert olyan bátran hangzik, de lehetetlen, nincs olyan, hogy dunai oroszlán.

Panaszkodtam itt a blogban eleget a frankfurti konyha padló újrarakásának nehézségeiről. Miközben raktam le a követ többször gondolkodtam rajta, hogy kezd ez olyan lenni,mint egy IT projekt, nincs elég erőforrásod, tartani akarod határidőt és már tudod, hogy a végeredmény nem olyan lesz, amit vártál, és a végén már csak bizakodsz, hogy a megrendelő elégedett lesz, legalábbis nem lesz csalódott. Hát az enyém csalódott lett. De, ami, az ehhez kapcsolódó -komoly asszertivitást igénylő beszélgetésnél- rosszabb, hogy én nem voltam büszke a munkámra. És talán itt a határ, itt kell a professzionalizmusnak - amelybe szerintem beletartozik, hogy időnként olyan feladatokat is meg kell oldanunk, amivel nem értünk egyet-, azt mondania, hogy fel kell állni. Hogy a nem méltó munka rosszabb, mint a befejezetlen munka. Túl sokszor gondoltam azt a bankban, hogy ehhez nem szívesen adom a nevem, többek közt ezért is jöttem el. A frankfurti konyhapadló megmutatta, hogy még mindig nem tudom a leckét, a saját munkám fontosságának tiszteletét, ami pedig része a majdani tanácsadói felelősségnek.

Az utunk a tanulás, vannak sikereink, mert valamit már megtanultunk és tudjuk alkalmazni, és vannak kudarcaink, amelyek mutatják, hogy valamit még meg kell tanulnunk. És végül talán mégis megszületik a dunai oroszlán.

Éppen leszálltunk Londonban.

MISI MÓKUS ÉS A MESTEREK

Misi Mókus itt lakik a szemközti fán a feleségével/barátnőjével/csajával. Nem tudom a mókusok mennyire monogámok? Igazából azt sem, hogy a kicsi vörös tényleg lány-e, de úgy képzelem. Ideérkezésem másnapján láttam őket először és olyan önfeledten kergetőztek a konyhaablakkal szemközti hatalmas fenyőn, hogy eszembe sem jutott elrohanni a fényképezőgépért, gondoltam ez a mindennapos program. Ezzel kezdetét vette az idegek harca, amely közel egy hónapig tartott.
A mókusok nem jöttek elő, amint megneszelték, hogy el akarom lopni a lelküket. Vagy, ha előjöttek, akkor nem volt ott a fényképezőgép. Vagy, ha a fényképezőgép is oda volt készítve, akkor még le kellett raknom a kőműves kanalat, kibújni a kesztyűből, megmosni a kezem és már fényképezhettem is. Leginkább a lombokat.

Kevés szakmára mondom azt, hogy semmilyen körülmények között nem csinálnám, ilyen a kozmetikus, a sales manager és a BKV ellenőr, de most már a természetfotós is. Bár, felteszem ők nem munkavédelmi kesztyűben, padlólap rakás közben űzik a mesterséget. Talán ezek másnapos mókusok, mert a Budapestről visszaérkezésem másnapján megkegyelmeztek. A fáról-fára repülést ugyan nem sikerült megörökíteni, de néhány használható kép született a fekete farkúról. Tersánszky Misi Mókusát semmiképpen nem nevezném kedvencemnek, mégis tudott valamit, mert a frankfurti mókusról eszembe jutott és 30 év múltán is emlékszem a történetre.

Valahogy a mesterek is ezt tudják, beívódnak a bőröd alá, bekerülnek a keringésedbe. Nem mondataikra emlékszel, hanem a világképedbe épülnek, mint egy jóindulatú szilánk a szemben, ami fájdalmasan épül be, de tisztábban látsz tőle. Az én mester fogalmam nagyon szubjektív, nem egyszerűen sokat tudó, az csak szükséges, de nem elégséges feltétel, hogy nagymester legyen, ahogyan Mérő tanár úr tanította. De, hogy épp a te számodra ki lesz mester, az nagyon személyes. Akinek az asszociációi (mert ő már képekben beszél) érthetőek a te személyes tudásoddal, akinek a módszerei számodra továbbgondolhatóak, aki pont téged lök tovább mindig, amikor elakadsz, pedig sosem a feltett kérdésedre válaszol.

Nekem kétszer adatott meg ilyen találkozás. Dr. Baracskai Zoltán professzor, aki a megalázó inasidőről ír, apróra szétszedte és újra összerakatta velem (és még sokunkkal) a tudást a morálról, a lényegesről és a kiszámíthatatlanról. Számomra azért lett mester, mert megalapozta a hitemet, hogy érdemes azokon a kérdéseken gondolkodni, amelyeken rágódom.
A saját eredeti szakmámban, rendszerszervezőként pedig minden amit, Pálmai Dávidtól tanultam ott van valahol az én megoldásaimban.

Mestereid csak kevesen lehetnek, meg is őrülnél annyi szilánkkal. A tudásod viszont sokféle forrásból konstruálódik, nekem mindenképpen az olvasás marad a legnagyobb input, például Sárvári Györgytől, akit talán egyszer harmadikként emlegetek ebben a sorban.

SZERTESZANA

"Nem kell a boldogsághoz semmi, uram, a boldogságot nem lehet akarni. Nem kell hozzá sem szivárvány, sem naplemente. Sem nyugalom, sem béke, sem beteljesült vágyakozás… a boldogság egyszercsak, hirtelen elárad, betölt, nem tudni, mitől. 

Lehet, hogy éppen esik, kopog a tetőn, és attól jön a boldogság, és átsuhan, megáll itt, kicsit elidőz, majd továbbáll. Lehet itt épp akkor, mikor jön szomorúság, gyász, szürkeség, ború és eső. Kilátástalan eső. És lehet, hogy a kopogásától mégis boldogság lesz akaratlanul és véletlenül. Áll az ember valahol az út mellett elhagyatottan, vár valamire, sár van és eső és hideg, és mégis egyszerre, érthetetlenül boldogság van." (Bóna László)

Horváth Ádám - Hallelujah (Kulka János)

Visszajöttem Frankfurtba, különösebb reptéri kalandok nélkül. Színpompás utam volt, lángoló narancssárga horizonttal Budapest felett, beteljesületlen szerelemmel egy piros bőrkabát iránt az amszterdami repülőtéren és fekete-vörös futballrajongókkal Frankfurtba érkezvén, a vonaton. Kicsit ittasak és nagyon kedvesek voltak. A Fradi stadion közelében nőttem fel, anyai családom szurkoló volt, megkérdezhetem, zöld-fehérben ez miért van fordítva?

Vasárnap nagy park-körutat rendeztem, gyönyörű idő volt. Ez mindössze a második ősz az életemben, amit élvezni tudok, úgy látszik hozzáöregedtem ahhoz, hogy a nyár után nem kell befordulni és siránkozni, hogy mi mindent nem lehet már csinálni. Csodáltam a fákat, rugdostam az avart és elaludtam egy fának dőlve, a tóparton sütkérezve a napon.

Csendesek, jól neveltek, maguknak valók az emberek. Adrian szerint, ha felszállsz a buszra, mintha templomba lépnél. Kolumbiához mérve neki a közbiztonság, a szervezettség és a kiszámíthatóság fontos. Ő szereti, hogy itt nem foglalkoznak egymással az emberek, én imádtam a mediterránok szertelen közvetlenségét. Persze nekem az itteni elég ismerős attitűd, bár otthon talán közvetlenebbek az emberek.

Itt is elkezdődött a karácsonyi bevásárlási láz, most hogy a Halloween-t elhasználtuk. Nem bánom, hogy már nem leszek itt, amikor célegyenesbe ér az őrület, szerintem már most sem férnek be többen az üzletekbe, és ez még csak a bemelegítés. Korra, nemre és felekezetre való tekintet nélkül indul a hajsza, igen, a hölgy talpig csadorban ül a szatyrok között a képen. A bevásárló utcán és a templomok előtt találni koldusokat, ma az első hajléktalanokat is megtaláltam, igaz, hogy szatyor helyett tömött bőröndökkel, szőnyegen, székeken ültek a parkban.

Szóba került ma, hogy mennyire nehéz külföldiként élni egy idegen országban és ennek kapcsán mondta Adrian, hogy szerinte a választott országot nem lehet szidni, ezért a németeknek sosem mondja, hogy mit nem szeret bennük. Furamód a nők egyenlőségét említette elsőként, bár egy nő vezeti az országot, a rendszer mégsem segíti a nőket, hogy a karriert és családot összeegyeztessék. Alacsonyabb a fizetésük, csak délelőtt vannak a gyerekek iskolában, ami szerinte sokszor vezet ahhoz a döntéshez, hogy a nő vagy dolgozik vagy szül. Lassan változik a gondolkodás, 1976-ig csak akkor dolgozhatott egy nő, ha az összeegyeztethető volt a házastársi és családi kötelezettségeivel. Az én személyes benyomásom sokkal inkább az aktív apákról szól, rengeteg férfit látok babakocsival anya nélkül, sétálni, vásárolni, játszóterezni.

Végezetül, hogy elvegyem a kedveteket a meggondolatlan vásárlásoktól és bátorítsak mindenkit a tárgyak helyett közös idő típusú ajándékozásra, megosztom veletek a világ legízléstelenebb boltjának egyik kirakatáról készült képet.

                                 

SENKIFÖLDJE

A párizsi reptéren hallottam két hónap után az első magyar élőszót. A kapuk közötti tér közepén álló, fehér zongorán játszó fiút figyeltem. Az első mondat az volt, hogy "utálom a rohadt franciákat", a következő meg az, hogy "na, most melléütött a csávó."

A franciák mondjuk nekem sem lopták be magukat a szívembe, amikor még a frankfurti reptéren közölték, hogy túl nagy a személyes táskám, gyömöszöljem bele a kézipoggyászba. Hermione tértágító bűbája nélkül összepréseltem valahogy a bőröndöt, amit persze kinyitottak a biztonsági ellenőrzésen. Mondtam a fickónak, hogy sose többet nem tudom összecsukni, de csak szabadkozott, hogy ez egy ilyen munka. Végül nem derült ki, mit keresett, de segített visszacsukni a bőrönd zippzárját.

Két napig elég szédülten járkáltam Budapesten. Próbáltam úgy összerakni az itthoni napokat, hogy mindenkire, akivel tudok találkozni, jusson elég idő kettesben. Így aztán el lett halasztva az össznépi vacsora is. Azt gondoltam, szerelmetes Óbudámra hazaérni felemelő lesz. Nem volt az. Pedig gyönyörű őszi időt kaptam ajándékba, avarrugdosást a Hajógyárin és legfőképp rengeteg szeretetet mindenhol, ahová megérkeztem. Mielőtt elindultam szeptember elsején, nagyon törekedtem rá, hogy rendben maradjanak itt a dolgaim. Úgy tűnik sikerült, talán túl jól is. Úgy éreztem, ide már nem tartozom teljesen, máshová még nem. Útközben a senkiföldje göröngyeiben bukdácsolok.

A sógorom tett rendet a fejemben, ha nem érzem, hogy hazaértem, akkor még úton vagyok, ez a néhány nap is egy állomás. És akkor elengedtem, hogy mit is illene éreznem, egyszerűen csak örültem a találkozásainknak, a beszélgetéseinknek. A mátrai napfénynek, Anyukám elmorzsolt könnyeinek, a medvehagymás pogácsának, amivel vártak és amihez a Mecsekben tavasszal barátokkal szedtük a medvehagymát, a személyreszóló pesterzsébeti városnézésnek, az unokaöcsém és az unokahúgom milliónyi puszijának. És ma végre a kis-nagyfiam lakli ölelésének.

Vár még rám majdnem három nap és néhány nagyon kedves találkozás. Örülök nektek.

FRANKFURT

Tegnap biciklivel, ma gyalog voltam várost nézni, itt találtok pár képet. Nem értettem, amikor Adrian azt mondta, hogy a németek mediterránok akarnak lenni. Most már kezdem sejteni, mire gondolt. Nyolc fok van kint, de minden kiülős helyen ülnek, néha van fűtés, de leginkább nincs. És nagy bánatomra, a karácsonyfadíszeknek már eljött az ideje szerintük, de a forralt bornak még nem.

Ellentmondásos ez a város nekem egy kicsit. Több Maserati szalon is van, rengeteg luxusbolt, designer üzletek. Az emberek viszont nem jól öltözöttek. Bár Massimo kimondottan szerette, hogy itt bármit magadra húzhatsz, nem úgy, mint náluk Olaszországban, ahol mindig divatosnak kell lenni. Nem saccolok nagyon durván, ha azt mondom, hogy az embereknek legalább az egyharmada nem németnek tűnik. És most nem a turistákról beszélek, hanem az itt élőkről, akiket a villamoson látsz, az iskolában, a sarki kisboltban. Az is igaz viszont, hogy még a régi barokk hangszeren játszó utcazenész is iPad-en nézi a kottát. Ugyan nem Futárnak hívják, de a közösségi közlekedés járatait jelző rendszer itt sem találja el mindig, hogy melyik villamos jön. Ennek ellenére, valahogy ki van találva a dolog, mert a közlekedési lámpák pirosra váltanak, amikor a villamos beáll a megállóba, hogy az úttestre leszálló utasokat ne üssék el.

A négyemeletes házunkban javarészt idősek laknak, csak délelőtt lehet hangos tevékenységet űzni, hétvégére mindent el kell takarítani a lépcsőházban. Ma leejtettem a zoknimat teregetés közben a harmadikról a belső udvarra. Két óra múlva mentem csak le érte, már nem volt ott. Zavarta a tökéletességet?

MUNKA?

Ma befejeztem a konyhát, amennyire tudtam. Az utolsó sor követ nem tudtam lerakni, mert vágni kéne őket. Fúga nélkül, pontosan voltak illesztve újkorukban, persze, hogy nem tudtam a hosszanti oldalt olyan pontosan újrarakni, hogy az utolsó sor 1,5 cm-vel ne lógjon túl. Annyira nekikeseredtem, hogy még a flex-szel való vágást is megpróbáltam volna, de bekapcsolni sem tudtam. Egy gyerekkoromban hallott történet miatt, amelyben ujjak és flex szerepelt, igazából eléggé félek tőle.
Adrian próbált vigasztalni a telefonban, hogy a 99%-os készültség tökéletesen illeszkedik az ő 'nincs tökéletes' teóriájába, de nem sikerült meggyőznie.
Miközben raktam a követ, arra -a sokatok által feltett- kérdésre próbáltam megfogalmazni a választ, hogy minek is kell nekem utazgatás közben takarítani, ablakot mosni, talicskázni vagy éppen padlólapot rakni. Kivételesen nem a saját szavaimmal, hanem egy történettel tudok pontosan válaszolni, egy olyan könyvből, amelyik nagyon fontos számomra, a címe: Reggeli beszélgetések Lin-csi apát kolostorában, SU-LA-CE, alias Sári László tolmácsolásában.

"Lin-csi apát kolostorába egy nap ifjú szerzetesjelölt érkezett. Lovon jött, vágtában, lázas, szent igyekezet hajtotta. Lin-csi szerzetesei egy csésze rizskásával kínálták. Megmutatták neki celláját, s magára hagyták.
- Apát! - szaladt az ifjú máris Lin-csihez. - Apát! Kérlek, lássunk nyomban munkához. A Tanítást akarom! A Tanítást!
- Megkaptad már a rizskásád? - kérdezte tőle Lin-csi kedvetlenül.
- Megkaptam.
- Na és megetted?
- Megettem.
- Kikanalaztad az utolsó szemig?
- Kikanalaztam.
- Nahát akkor most eredj, és mosd el a csészédet! - kiáltott rá az apát, csak úgy zengett a ház. A novíciusnak földbe gyökerezett a lába.
- Eredj és mosd el! Nem hallottad?! - parancsolta újra, de az ifjú csak állt némán. - Mosd el alaposan, ragyogjon az a tál. Mára ez lesz a dolgod. Indulás!
Miután a szerzetesjelölt még mindig megkövülten állt, folytatta az apát.
- Holnap hozzálátsz és rendbe hozod a cellád. Kitakarítod, kifested a falát, az ajtaját, ablakát. Esténként varrsz magadnak néhány rend szerzetesi ruhát. Télire melegebbet, nyárra könnyebbet. Mikorra elkészül a cellád, következnek a téli munkák. Zsákvarrás, kötélfonás, kosárfonás. Közben gyakran lássalak a konyhán, készítsd elő a szakácsnak a munkát, este pedig jöhet a mosogatás. Még télen készülj a tavaszi rizsföldi munkára. Mindenekelőtt varrj magadnak nemezcsizmát. Nyárra gondoskodj kapáról, kaszáról, öntözőkannáról és egyéb kerti szerszámról. Ősszel láss hozzá ismét a celládhoz, hozd rendbe télire. Nincs utálatosabb a piszkos, hideg cellánál! Hogy könnyítsünk az életen, meg kell tanulnod a rendet. Rászánunk erre néhány évet, s amikor már minden, amit soroltam, könnyedén megy, bevihetjük a celládba a szent könyveket. Akkor már nem zavarhatják meg az életed... Szóval, ne siess, novícius, ne kapkodj. Addig lesz jó neked, míg könyveid a munkás nappalok, mestereid a töprengős éjszakák és hajnalok. Most menj, ne is lássalak! Légy boldog! - szólt novíciusához Lin-csi apát, kolostorában, a Huo-to folyó partján."

OTTHONRÓL HAZAFELÉ

Második napja vagyok egyedül a frankfurti lakásban. Nem egy szokásos workaway-es forgatókönyv, hogy a host otthagyja a lakást segítőnek és elutazik. Fő elfoglaltságom, hogy lerakom a követ a konyhában. Nekem akkor sem tetszene a régi követ visszarakni -az Égigérő fű sárga keramitkockáira emlékeztetnek-, ha nem én lennék a szerencsés, aki küzd vele. Feltörték, többé-kevésbé letakarították a köveket, letettek egy új aljzatbetont, ami nem is egyenes és nem is követi a régi kövek cementes, töredezett, össze-vissza hátlapjait. A magasságukat szintbe hozni is, meg pontosan egymás mellé összeilleszteni is horror.

Amikor nem követ rakok, akkor rádiót hallgatok, angolul, vagy olvasok, angolul, vagy a feladott filmeket nézem, angolul, vagy telefonon beszámolok a filmről Adrian-nak, angolul. Vagy élem a német mindennapokat, vásárolok (de nem vasárnap, mert csak a biobolt van nyitva), biciklizek a városban, holnap könyvtárba megyek (szinte fillérre ugyanannyiba kerül az éves bérlet, mint Pesten, nem úgy mint a spanyoloknál, ahol ingyenes).

Az utazásom közben azt is meg akartam érezni, hogy tudnék-e, akarok-e nem Magyarországon élni. Hogy számomra mi az erősebb, a kötődéseim, amik hazahúznak vagy a taszítás, arról a Magyarországról, ahol sokszor nem kapok levegőt. Az első kérdésre már megvan a válasz, igen tudnék máshol élni. Hogy akarok-e, azt még nem tudom. Jövő héten hazamegyek pár napra, talán közelebb visz a válaszhoz.

Verocska mondta nekem egyszer -fiatalabb volt, mint én, mégis sok éve már, hogy nem jött vissza a Hegyről-, hogy barátai bárhol lehetnek az embernek. Esküszöm, nem értettem akkor. Húszéves voltam, épphogy elköltöztem a szüleimtől, nagyon szerelmes és az új életemet kezdtem. El sem tudtam képzelni, hogy a dolgok nem csak lineárisan haladhatnak. Hogy az embernek nemcsak gyerekkori barátai lehetnek, hogy a kerted talán nem abban városban van, ahol megszülettél, hogy a helyed nem találhatod egy olyan országban, amelyik nem hisz a szabadságban és a méltóságban.

A fiam nagybátyja 27 éve él az Egyesült Államokban. Senki a családból nem értette -én sem-, hogy miért nem folyamodott már réges-régen az állampolgárságért. Két hete megkapta és amikor -tőle teljesen szokatlan lelkesedéssel- megosztotta a hírt, talán megértettem, hogy miért tartott ilyen sokáig. Mert nem új állampolgárságot akart, hanem új hazát. És a régitől elválni még nagyon sok harag és sérelem esetén is fájdalmasan nehéz. Éppen azoknak a legnehezebb, akik sosem beszélnek a hazaszeretetről, csak egyszerűen érzik. Innen nézve nem sok a 27 év.
Felmerül a kérdés, hogy hol van a hazánk? Ahol megszülettünk? Ahol otthon vagyunk? Ahol hazavár az Anyukánk és Nyanyó mindig csirkemájat süt, ha meglátogatjuk? És egyáltalán a hazánkban kell-e élnünk? Talán ott van a hazánk, ahol legközelebb vagyunk önmagunkhoz.

Én még úton vagyok.

A SZERETET KÖZGAZDASÁGTANA

„Még egy papagájt is képzett közgazdásszá tehetünk. Mindössze két szót kell megtanulnia: 'kereslet' és 'kínálat'." (Paul Samuelson)

Szabó Balázs Bandája - Anyai termál 

Mindig csak jót akarunk. Újra és újra. Hogy a mi gyerekeinknek könnyebb legyen, mint nekünk. Több időt töltsünk velük, tartalmasan legyünk együtt, mutassunk meg mindent, amit mi nem láttunk. Külföldre visszük őket, különtanárhoz, játszóházba, pszichológushoz. Mi liberális szülők vagyunk, megértjük, megbeszéljük, rákérdezünk, megengedünk.

Nem kell megenni az utolsó falatot, mert azóta nem esszük meg a tejberizst, mióta addig nem engedte ki az osztályt az ebédlőből a tanár, amíg mi meg nem ettük az egészet. Nem baj, ha nem érsz haza pontosan, csak küldj egy sms-t legalább, mert nekünk minden nap hatra haza kellett menni, ha kicsúfoltak a többiek, ha aznap kísért haza először az a bizonyos valaki, akkor is. Megértjük, hogy iskolát akarsz váltani, mert mi sírva, fogunkat összeszorítva, önmagunkat ostorozva végigjártuk a magunkét. Hozz haza minden megmentett csirkét és egeret, mert mi egy félévet idegeskedtünk azon, hogy mikor kérdezik meg az osztálytársaink, hogy hol van a tigrisharcsa, amit hazavittünk a nyári szünetre. Mit hazudjunk, azt mégse mondhatjuk meg, hogy apu lehúzta a wc-n?

Az a kép van bennünk, ha minket is megértettek volna, ha velünk is megbeszélték volna, ha tőlünk is megkérdezték volna, ha nekünk is megengedték volna, akkor ugyanitt tartanánk, csak könnyebb lett volna. Attól tartok, hogy nem, nem tartanánk itt. Bár, lehet, hogy tényleg könnyebb lett volna.

Szabadságot és bizalmat adunk és felelősséget várunk cserébe. De, amit mi gondolunk a felelősségről, az abban a szigorban edződött, ahogy mi nőttünk fel. Abban a felelősségben nincsenek félmegoldások és kifogások.

Én Mrozek Tangójának (ha esetleg újra játsszák, ezt a rendezést nézzétek meg) az a nemzedéke vagyok, aki a rendszerváltás alatt volt középiskolás, aki petíciót írt az iskolaköppeny ellen, aki küzdött a diákönkormányzatért. És aki szülőként döbbenten tapasztalta, hogy a gyerek alternatív iskolájában nincs az Iskolatanács (egyharmada tanár, egyharmada diák, egyharmada szülő) munkája iránt semmi érdeklődés a gyerekekben. Hogy ők már dönthetnének a saját sorsukról, csak éppen fenségesen nem érdekli őket. Mert ők megkapták és nem megharcolták.

"Saját szellemi kockázatomra terjesztem ki" Kornai János elméletét, bocsássatok meg érte.
A puha költségvetési korlát a közgazdaságtan alaptanai közé emelkedett, csak pár évvel fiatalabb nálam. Úgy gondolom, hogy a gyerekeink viselkedését alapvetően befolyásolja az a várakozás, hogy súlyos baj esetén megmentjük őket. Első ránézésre ez így van rendjén, öreg barátomat idézve, a szülő dolga, hogy 20 centivel a gyerek feneke mögött tartsa a kezét, hogy elkaphassa, ha földre huppanna. De hogyan essenek fenékre, ha elkapjuk őket? Mi a súlyos baj és mi az, amit még hagynunk kéne, hogy megtapasztaljanak? Hogyan tudnának felelősséget vállalni, ha mi vállaljuk a végső felelősséget? Csak azért, mert jót akarunk.

VARÁZSLAT

"Kísérő sírást a sírásnak,

Milyen jó volna áldni tudni." (Ady Endre - Jóság síró vágya)

Gyerekkoromban még lehetett kérni a közértben, hogy a negyedkilós kávét vagy a tábla csokoládét a pénztáros csomagolja be  selyempapírba. Szerintem ez lenyűgöző, egy darab ócska papír átváltoztat egy olcsó csokit, ajándékká teszi. Arról szól, hogy hozzáteszünk valami apróságot, valami nélkülözhetőt, valami lényegtelennek tűnőt és ez megváltoztatja az eredményt.

Megköszönni a másik munkáját elhagyhatónak tűnik, de ha megtesszük, a munkából együttműködést csinálunk. Megtenni valamit, amit nem muszáj, amit nem fizetnek meg, amit nem várnak el, átváltoztat minket. Mosolyogva kezdeni egy megbeszélést, biztatóan megszólalni a néma közönségből, zsebkendőt kínálni valakinek, aki sír a metrón. Kezdetnek ennyi elég. Csak a lényegtelen dolgok lényegesek.

Massimo ma visszament Olaszországba, holnap Adrian is elmegy egy hétre Berlinbe tanítani. Ma még elrohant a könyvtárba és minden napra hozott nekem egy angol filmet, hogy nézzem meg és másnap telefonon megbeszéljük. A workaway-es kosztért, kvártélyért dolgozik, az ügyletnek az angol tanítás nem része. Néhány DVD egy találkozást barátsággá tesz.

CSADORBOLT ÉS ZÖLDBANÁN

"Teremtenék ateista és hívő bolygót is, lássuk, melyik vezet szebb világra, ha hisznek bennem, vagy ha nem? Sőt, teremtenék olyat is, ahol mindenki hitvak. És teremtenék egy vegyes bolygót is, amelyben mindezeknek a bolygóknak a tulajdonságai egyszerre megjelennek. Alighanem ez bizonyulna az összes teremtményeim közül a legérdekesebbnek. Így jönne létre a Föld nevű bolygó. " (Mérő László - Az elvek csapodár természete)

Madonna - Like A Prayer

A napok csemperakással és fúgázással telnek, van időm gondolkodni. Néha azon veszem észre magam, hogy angolul. Massimo azt mondta este, vele is előfordul, pedig ő éppen takarólemezeket barkácsol a WC-ben, szóval nem a csempe tehet róla. Bár megegyeztünk, az lesz az igazi, ha angolul álmodunk. Én ma zenét hallgatva aludtam vissza reggel és zenehallgatásról, takarításról és füves cigikről álmodtam, szóval még van hova fejlődni.

Amikor Frankfurtba érkeztem, a repülőgépből kilépni csak útlevél ellenőrzés után lehetett. Az érkezési oldalon először csak néhány feketehajú, sötétszemű férfi tűnt fel virággal a kezében, aztán az asszonyok bekötött fejjel. Elmosolyodtam, milyen kedves nagy család, vajon kit jöttek köszönteni? Ahogy kiértem, akkor láttam, hogy több százan vannak, virággal a kézben. Mintha valami közel-keleti repülőtérre érkeztem volna. Szívszorító volt látni, vártak csendesen, egy másik életben, valakit a régiből.

Ez a blog az én személyes benyomásaimról szól. Nem ítéletekről, politikáról, történelemről. Csak történetekről, ahogy én láttam őket. Nem tudom, hogy dolgozni jönnek-e ide az emberek? Nekem itt, a német utcákon járkálva nem tűnnek fel koszos menekültek, hajléktalan semmirekellők. Láttam viszont csadorboltot, pontosabban csak muszlim ruhákat áruló női ruhaboltot. Több tucat indiai hangtálat a bolhapiacon egy árusnál. Feketebőrű bankárt, német gázszerelőt. Mindenféle nációt a Majna partján kacsákat etetni vagy borzalmas borokkal koccintani a piactéren.
                                                                                     

A katolikus temetőben -amely némán körülöleli a zsidó temetőt- hosszú parcellákat töltenek meg az egyforma katonasírok, mind-mind a II. világháborúból. Külön parcellában vannak az orosz katonák sírjai. Előttük a tábla emléket állít a nemzetszocializmus áldozatainak, örök figyelmeztetésül, hogy mire vezet a gyűlölet. A szavaknál sokkal többet mond ez a szobor.

Egy olasz fiú és egy magyar nő egy spanyol állampolgár lakását segít felújítani Németországban, az asztalon kolumbiai étel (bab, füstölt hús, zöld banán) van, angolul beszélünk és az amerikai popzenéről vitatkozunk. Tud-e Madonna énekelni vagy sem? Nem mentem még elég messzire, bár beszélgettem angolokkal, észak- és dél-amerikaikkal, izlandiakkal, ausztrálokkal, afrikaiakkal az előző hetekben, de valahogyan mind kötődtek Európához. Valószínűleg távolabb másképp lesz, de itt segített közös nevezőt találni a beszélgetésekben, hogy láttuk ugyanazokat a filmeket, hallgattuk ugyanazokat a zenéket és előfordul, hogy olvastuk ugyanazokat a könyveket (Kafkáról beszélgetni egy kolumbiaival Frankfurtban...). A beszélgetések mindig továbblépnek a bugyuta amerikai filmeken és a családról szólnak, szerelemről, szeretetről, gyerekekről, születésről, halálról, munkáról, karrierről, otthonokról.

Végigjártam egyszer egy pszichodráma csoportot, az első meghatározó élményem a másfél év elején az volt, hogy mennyire egyforma gondokkal küszködünk. Nagyon sokfélék voltunk ott, férfiak és nők, látók és nem látók, szegényebbek és kevésbé, értelmiségiek és két kézzel dolgozók. Nagyon különböző élethelyzetek jelentek meg, de engem elemi erővel meglepett, hogy mindannyian hogyan gyötrődünk magunkban és mennyire félünk megmutatni magunkat igazából, levenni az álarcainkat. Ilyesmit érzek most is, mindegy milyen nyelven beszélt hozzánk az anyukánk, valahogy szóba kerül a beszélgetésben. Biztos kiderül, van-e gyerekünk, mit dolgozunk. Bárkivel töltesz el pár napot, látod minek örül, miért szomorú, ha figyelsz, látod őt gyerekként. Látod gyengének, találsz benne esendőt. Azt hiszem, hogy ha vesszük a fáradtságot, hogy megismerjük a másik embert, akkor nem tudjuk igazán gyűlölni. Mindig találunk valami kicsi közöset, ha mást nem, hogy egyikőnk sem látott még soha lila karalábét, csak zöldet.

Azt hiszem elég lenne, ha egymás istenei helyett a gyerekekről beszélgetnénk. Elég lenne eltanulni a nőktől az élet misztériumának a tiszteletét, eltanulni, hogy meghatódunk bárkinek a várandósságáról hallunk, akár ismerjük, akár nem.

CSÖNDEK

"Mindig bízott is benne, anélkül hogy sokat gondolkozott volna fölötte, hogy valamilyen különb és rejtelmesebb megértés köti össze az egyik embert a másikkal, mint a szavak és a cselekedetek." (Ottlik Géza - Iskola a határon)

Cseh Tamás - Csönded vagyok

Nekem odahaza is a legjobb angoltanár adatott meg. (Elérhetőség a szerkesztőségben.) Bukdácsoló, szégyenlős angol mondataim berkeiben barátkoztunk össze, ahogy azt "két introvertált csinálja". Amúgy egyikünk sem introvertált szerintem. Minden, amit javasolt nekem, most az orrom alá dörgöltetik. Olvasni, filmet nézni, belemerülni. Az az igazság, hogy nekem általában könnyen mennek a dolgok, gyorsan megértem, hamar tanulok. De néha nem, vergődve vizsgáztam autóvezetésből, harmadjára mentem át a vitorlásvizsgán. És kíméletlenül nem vagyok türelmes magamhoz tanulás közben, nem tudom megbocsátani, ha nem megy azonnal, nem megy könnyedén. Hogy béna vagyok közben, esendő és nevetséges, nem vagyok ura a helyzetnek. Sokadjára kaptam a mai leckét, talán nem kellett volna ilyen messzire jönni érte. Nem az angolnemtudásról szól ez, hanem önmagam szeretetéről. Olyankor is, amikor éppen nem vagyok jó.

Egy darabig nem fogok magyarul olvasni, átállítottam a telefont és tabletet angolra. Az utolsó magyar könyv viszont megviselt. Az egyik búcsúajándékom volt, hogy valaki kedves feltöltött egy rakat könyvet e-book olvasóra, köztük volt ez is: Cecilia Ahern: Ahol a szivárvány véget ér. Csak a fülszöveget elolvasni vagy a borítót megnézni nem ér, egyik rosszabb, mint a másik. Ez egy könnyed romantikus, még happy end is van. Mégis kevésszer rázott meg ennyire egy történet, amelyben 40 évig óvja-védi a legjobb barátságát egymás között két ember, akik közben kölcsönösen szerelmesek egymásba, de jobban féltik a barátságot és a másikat, annál, hogy ezt elmondanék neki. És közben elmegy az életük. Hiszem és tudom, hogy van barátság férfi és nő között és azt is, hogy hihetetlen nagy érzelmi biztonságot ad, hogy egy barátságban mindig önmagad lehetsz, nem kell félni a bolondos párkapcsolati félreértésektől. Álltam már ennek történetnek mindkét oldalán, akart a legjobb barátom több lenni és akartam én is többet egy másik esetben. És mekkora hülyeség, azt mondjuk többet, de ez nem igaz, csak mást. Egy elképesztően vékony határvonalat átlépni. Nagyon szerencsés vagyok, mert mindkét esetben túlélte a barátság a határátlépési kísérletet. Igazán értem ezt a történetet, mégis a jótündér keresztanyámtól azt kívánnám, hogy sohase történhessen meg.

Megnevettetni, remélem néha elgondolkodtatni, kitárulkozni, írni, elhallgatni most már felelősség. Kapok visszajelzéseket és tiszta szívemből hálás vagyok érte. A születésnapi hajózáson került szóba, hogy szoktuk-e néha feltenni a kérdést, mit csinálna most a helyünkben valaki konkrét személy, aki számunkra mértékadó. Én szoktam ezen gondolkodni, mit tenne ő az én helyemben, és az "ő" az én esetemben nem a legközelebbi, de igazán kiváló barátom. Tőle kaptam tegnap  egy levelet a blogról, ahol azt írja, hogy "Rendkívül őszinték a bejegyzéseid, ha ez célod volt, sikerült." Ez nagyon sokat jelent nekem, mert az őszinteség volt a cél.

A fenti mondatnál szerettem bele az Iskola a határon-ba. Már kamaszként is hittem, és a kanyarok, csalódások és a hétköznapok sem tudják lemorzsolni rólam, hogy higgyem, létezik kapcsolat közöttünk szavak nélkül, néha találkozások nélkül, évek elteltével és még akkor is, ha azt mondjuk, soha többet nem akarlak látni. Hiszem, hogy vannak emberek, akikkel valahol mélyen össze vannak kötve a gyökereink. Hálás vagyok a barátaimnak, hogy velem vannak és azoknak is, akiket útközben megbántottam, akik már csak volt barátnak titulálnának, a lombok és árnyékaik már nem találkoznak sosem. És talán mégis inkább introvertált vagyok, de megelégszem azzal, hogy szótlanul hiszek a gyökerekben.

KÜLÖNBÉKE

Játékos kedvű, szórakozni vágyó teremtmények vagyunk mi, a világegyetem vidrái." (Richard Bach)

Simon & Garfunkel - Mrs. Robinson 

Kommunikációs vagy inkább nem kommunikációs állóháborúba érkeztem. Massimo 26 éves olasz srác, elég komoly, kicsit talán magának való, van egy állatélelmezési bachelor diplomája és még a szüleinél lakik. Adrian 61 éves, öntörvényű művészlélek, időnként elég hisztis, ezen felül kialakította azt a véleményt, hogy Massimo lusta, még gyerek, mert a 'Mama-hotel'-ben lakik, kissé élhetetlen, ezért minden dolgába bele kell szólni. Mire megjöttem, a nem beszélünk, csináljon a másik, amit akar állapotba jutottak. Ma, a negyedik közös vacsoránknál a facilitátori szerepem már a filmekről szóló vitáig juttatta a helyzetet. Nevelési céllal elmeséltem Sainsbury reklámfilmjét, szokás szerint megint nem volt netünk, hogy megmutassam nekik. Három nemzet, három generáció ül az asztalnál, nagyjából 20-20 év van köztünk. Magyar filmekről nem esett szó, kicsit szánalmas, hogy csak Gábor Zsazsa került csak szóba a bombanők színésztehetség nélkül szekcióban. Tudtátok, hogy volt egy házassága a kilencből, ami csak egy napig tartott?

Mióta elmeséltem, Adrian azóta röhög folyamatosan a darált hús vs. cracked meal sztorin, amikor őrölt borsot kértem tőle, kis híján megfulladt. Ennek tiszteletére ma 'minced meat pie'-t csinált, darált húsos pite-szerűséget, ami meglepően finom volt. Olajon meg hagymán megfuttatta a darált húst és a szeletelt sárgarépát. Dobott hozzá konzervkukoricát meg némi barnaszósz fűszert, de ezek az eredeti angol verzióban persze nincsenek benne. A tepsi aljára pakolta a húsos katyvaszt, befedte krumlipürével és aranybarnára sütötte a sütőben. Ildi 'hamburger meat' javaslatát pedig sajnos nem védte szabadalmi oltalom, ezért bekerült a Német Kereskedelmi Kamara német-angol tolmács képzésének anyagába, mint példa a kreatív nyelvi problémamegoldásra.

Frankfurt meglepett a színeivel, megérkeztem a szalonzöld Spanyolországból és igazi szivárványszín őszbe csöppentem. A külváros lehetne akár Budapesten is, az épületek elég hasonlóak, eltekintve attól, hogy itt láttam először olyat, hogy a homlokzatfelújításnál ipari textillel be van fedve még a járda is, hogy nehogy megsérüljön, koszos legyen a törmeléktől. A Majna nagyon tetszett, komótosan halad a dolgára, mindkét parton lehet sétálni, kerékpározni egészen közel a vízhez, nincs beépítve, csak parkosítva. Persze, csak ha nem fél az ember a kacsáktól és egyéb szárnyas lényektől, akik tömegesen grasszálnak a járókelők között a parton. Rengetegen kerékpároznak és még nemigen találtam olyan útszakaszt, ahol ne lett volna kerékpárút is. Belefutottam egy piacba is, szerintem az egész város ott állt borospohárral a kezében. Megkóstoltam az almabort kis almalével keverve, de hagyjuk, jobb, ha az autógyártásnál maradnak.